Százhetvenhárom esztendővel ezelőtt, az 1849. február 26–27-i kápolnai csatát megelőzően a szenilitás jeleit mutató fővezér, gróf Henryk Dembiński altábornagy eredetileg 1849. március elején, Eger és Gyöngyös környékén óhajtotta megvívni a döntő csatát, miközben a Délvidékről beérkező gróf hernádvécsei és hajnácskői Vécsey Károly és Damjanich János vezérőrnagyok hadosztályai parancsot kaptak, hogy a Tarna menti összpontosítást követően Szolnoknál hajtsanak végre elterelő támadást, miáltal a császáriak erejét megoszthatják. Aztán sor került a döntetlennel végződött kápolnai csatára, és az elégedetlenségből kirobbant tiszafüredi zendülés Dembiński elcsapásához vezetett.
A szolnoki támadást nem fújták le, így március 2-án megindult a császári hídfő elfoglalását célzó hadművelet, amely szerint gróf Vécsey 6. (bácskai) hadosztálya Törökszentmiklósról kiindulva Szanda felől támadta meg a hídfőt, míg Damjanich 8. (bácskai) hadosztálya átkarolást hajtott végre, hogy megakadályozza az ellenfél Abony–Cegléd felé való hátrálását.
Damjanich március 4-én este Cibakházánál átkelt a Tiszán, és megindult Szolnok felé. Március 5-e, hétfőre esett, s a kora reggeli órákban sűrű köd ereszkedett le Szolnok környékére. Damjanich ennek leple alatt harcrendbe fejlődtette csapatait (kilencezer fő, 26 löveg) Várkony és Tószeg között, ám kelet felől Vécsey (5300 fő, húsz löveg) mindegyre késlekedett, pedig hajnali négy körül már elérhette a szandai csárdát. Reggel hét óra tájt az egyik szolnoki templomtoronyba kiállított silbak vette észre, hogy magyar csapatok közelednek a város felé – mások szerint a báni huszárok járőre botlott bele a magyar elővédbe –, erről értesülve Leopold Edler von Karger vezérőrnagy egy mozdonyt küldött Abonyba, hogy az Ottinger-dandártól kérjen segítséget. Karger nem volt rest, csapatait (4600 fő, 15 löveg) a várostól délre, a vasútvonal és Tisza között állította harcrendbe, és mivel más irányból nem várt támadást, a megerősített hídfőt csak kisebb erőkkel őriztette.
Damjanich és Vécsey habozni látszottak, arra várhattak, hogy valamelyikük végre megindítja a támadást, Damjanich a hídfő megrohanását remélte, Vécsey a főtámadás kezdetét. A várakozás feszültségébe hasított bele fél nyolc körül az elrobogó gőzparipa füttye, mire a herkulesi termetű Damjanich parancsára tüzérsége működésbe lépett, amely erőfölénye és pontos találatai révén alaposan „megdolgozta” az ellenséget.