Damjanich fényes sikere: Szolnok, 1849. március 5.

A szolnoki csatától kezdve mintha teljesen új lélek szállt volna a magyarok kebelébe. És ez biztató jel volt a tavaszi hadműveletek küszöbén.

A második szolnoki ütközet azon pillanata, amikor a szegedi fehértollasok nekirontanak a császári tüzéreknek. Than Mór vízfestménye (Forrás: Wikipedia) Forrás: Wikipedia

Damjanich a balszárnyán álló lovasságával megpróbálta átkarolni a császári jobbszárnyat – amelyet sikerrel nyomott vissza a vasúti töltés túloldalára, és elzárta az Abony felé való visszavonulás lehetőségét –, miközben a magyar zöm és a jobbszárny gyalogsága megindult. A centrumban a szegedi 3. fehértollas honvédzászlóalj épp támadáshoz készülődött, amikor a vasúti indóháznál lemozdonyozott császári 1. lovasüteg hatfontosait kartácsra töltötték. Bobich János őrnagy, zászlóaljparancsnok ezt észrevette, és „Félre húzódj!”-ot vezényelt, amire Brassován nevű öreg dobosa – aki duplán vételezett a reggeli pálinkából – ellenszegült („én nem retirálom, én verem sturmot”), és a „Roham” dobjelet verte. A „borzasztó kartácsolás” eredményeként 52 főt vesztettek, de ennek ellenére a fehértollasok halálmegvető bátorsággal intéztek szuronyrohamot.

Reggel fél kilenckor Karger kénytelen volt feladni állásait, megkezdte visszavonulását Szolnokra – nyomában Damjanich csapataival –, és a hídfő kiürítésére is parancsot adott.

Vécsey tüzérsége a főerő tüzérségének tevékenységének hallatára működésbe lépett, a megerősített hídfőt azonban csak akkor tudta elfoglalni, amikor a városba behatolt, gróf Leiningen-Westerburg Károly őrnagy parancsnoksága alatti győri 19/III. Schwarzenberg-sorgyalogzászlóalj részei elfoglalták a hídfő északi részét, és megakadályozták a Tisza-híd felgyújtását.

Egyre nagyobb nyomás nehezedett Kargerre, aki nem tudott Abonyba hátrálni, ezért Zagyvarékas felé, északnyugati irányba rendelte el a visszavonulást. Ennek fedezésére a város nyugati részén lévő Tófenékre és annak vízfolyásaira, illetve az egykori várárokból kialakított belvízlevezető árokra támaszkodva állította fel utóvédjét, azonban a belvízlevezetőn átívelő kőhídnál feltorlódott a dandár vonata, mintegy 150 szekér. A honvédek vészesen közeledtek, kitört a pánik, és rendkívül heves utcai harcok bontakoztak ki. A császáriak kisebb ellenlökéseket hajtottak végre, de kiszorultak a városból. E kőhidat foglalta el Leiningen gróf embereivel, s küzdelemről így írt naplójában:

„Sajnos, a mi csapataink közt már nagy volt a rendetlenség, ami ily ifjú katonáknál és tiszteknél roham alkalmával természetes, úgyhogy nem voltunk képesek zárt sorokban támadni. Végre azonban sikerült nekem több századot összeszednem, és egy mellékutcában előrenyomultam. Itt is közel jutottam a fogsághoz vagy a halálhoz. Ugyanis embereim előtt lovagoltam egy utca mellett, amely tele volt ellenséges katonákkal. Alighogy megláttak, legalább ötven lövést irányoztak rám, de én ugyanabban a pillanatban megsarkantyúztam lovamat, és túl voltam az utca nyílásán. A visszatérés nagy veszedelemmel járt volna, embereim pedig a tüzelésre megállottak, valami nyolcvanlépésnyire tőlem. De mihelyt fölismerték válságos helyzetemet, előrerontottak, és éppen idejében jöttek, mert már az ellenség is az utca sarkán volt, hogy elfogjon. Aztán gyorsan mentünk előre a Zagyva folyó mentén. Ezen a vízen a városon kívül vezet át az a híd, melyen sok lőszer- és más kocsi volt átmenőben. Ezek megmentésére ismét megállt egy ellenséges osztag, melyet azonban azokkal, kiket összeszedhettem, szuronyt szegezve megtámadtam. A legtöbben a vízbe ugrottak, sokat elfogtunk. A Zagyva vize igen posványos, csak kevesen jöttek ki belőle, azok is csak a mi segítségünkkel. A hídon át nem juthatott több kocsi, mert az elsőknek a lovait a kezdet kezdetén ellőtték, és így fönnakadt az egész. Ezzel Szolnok meg volt tisztítva az ellenségtől, kinek nem maradt más útja, mint a Zagyva mocsaras partja. Két ágyút, mely nehezen volt elmozdítható, néhány emberével együtt szerencsésen elfogtam. Mivel legényeim nagyon elfáradtak, megparancsoltam a tiszteknek, hogy gyűjtsék őket össze, meghatároztam azt a pontot, ahol majd találkozunk, és a futó ellenség után siettem. Nagysándor [József] ezredesre [a balszárny parancsnokára] és Krain [János] őrnagyra [a 3. Ferdinánd-huszárezred egyik osztályparancsnokára] bukkantam, akik az ellenséget üldözték. A mező tele volt halottakkal és sebesültekkel. Egyre több volt az elmaradozó, úgyhogy meglehetősen sok foglyot ejtettünk.”

A Tisza mentén közelítették meg a hídfőt a „jászkun kaszások”, ekkor lobogott először diadalmasan pár nappal korábban kapott zászlajuk is.

A jászkun önkéntes mozgó nemzetőr zászlóaljból szervezett 65. honvédzászlóalj a hadijelvényét február 27-én kapta Törökszentmiklóson, ahol „megjelent a zászlóanya Volamék Szapáry grófnő, a zászlót nagy pompával kibontották, felszentelték és mi annak elnemhagyására megesküdtünk”. A zászlóalj krónikása, Lengyel Sándor tizedes – később hadnagy – megemlékezett arról is, hogy a szolnoki ütközetben tanúsított vitéz magatartásukért a III. hadtestnél kitüntetésszámba menő fehér toll viselési jogát megkapták: „Beszedték bőrbekecseinket és az időhöz képest vászon ruhát és köpönyeget kaptunk, úgyszintén csákót is és azon parancsolatot kaptuk, hogy Szolnoknál tett bátorságunkért a német vadászokkal szemben, megkaptuk bátorság jeléül a fehér kakas tollat, most azonban mindenki iparkodjék csákója rózsájához mentül elébb és mentül hosszabb kakas tollat szerezni és holnap a parancsolatra azzal kirukkolni, mely felett az őrnagyunk szemlét fog tartani. Nosza volt a kakasoknak hadd el hadd. Mert valamennyi honvéd mind a kakasokat üldözte (…). Másnap mikor kiállottunk a főtéren, ugy néztünk ki, mint egy toll-erdő, de már egész katonásan, köpönyeg, csákó, tölténytáska, fegyver, oldaltarisznya, de borjú még nem volt (…).”

A megrongált Tisza-híd helyreállításához azonmód nekiláttak a magyar utászok, előbb Vécsey gyalogsága, majd lovassága váltott azon partot. Eközben a Szent Anna-kápolnánál Damjanich és Karger vívott tüzérségi párbajt, de a császáriaknak akadozott a lőszerutánpótlása.

Ezt vette észre gróf Władisław Poniński kapitány, aki az 1. lengyel dzsidásszázad élén vágtázott rohamra, de az ágyúfedezetként kirendelt Ferenc József-dragonyosok két osztálya is attakra indult. A lengyelek sikerrel törték át a dragonyosok vonalát, ám a túlerő bekerítette őket. Megsegítésükre a 2. Hannover- és a 3. Ferdinánd-huszárezred több százada is elindult sietősen.

A hátráló császáriak soraiban kezdett felbomlani a fegyelem, és a hátukban gyülekező huszárok mindent elsöprő rohamától csak az mentette meg őket, hogy megérkezett – a soproni születésű – Ottinger Ferenc vezérőrnagy császári lovasdandárjának zöme (1400 fő, kilenc löveg) Abony felől.

Ottinger először Tószeg felé haladt, hogy elvágja a magyarok visszavonulási útját, azonban észrevette, hogy a küzdelem már Szolnok északnyugati határában folyik, s Karger erőit három oldalról is szorongatják. Bajtársai visszavonulásának elősegítésére lovasságát az Abony–Szolnok közötti út és a vasút között állította harcrendbe. Mivel Damjanich erőit Karger üldözése kötötte le, Vécsey csapataira várt az ellenséges nehézlovasság feltartóztatása. A Ferdinánd-huszárok két osztálya indult rohamra, de a vizes szántóföldön lendületüket vesztették. Velük szemben a 7. Hardegg-vértesezred egy százada állt, és kemény kézitusa bontakozott ki, amelybe egyre több vértessvadron kapcsolódott be, végül a huszárok meghátráltak.

Kis híján levágták a Ferdinánd-huszárok egyik osztályparancsnokát, Puchly János alezredest, akinek kimenekítéséről a szentkirályszabadjai Karsa Ferenc őrmester – később hadnagy – számolt be visszaemlékezésében: „A huszárok lovai a szántáson átvágtatás közben felbomlanak, a szerint a mint egyik ló nehezebben, vagy könnyebben kapkodta ki lábát a sárból, de azért elszántan vetik magokat a vértesekre. Pukli [sic!] azon közben emberére akad, a ki az első csapásra leüti fejéről a csákót; a hajadon fővel maradt magyar vezérnek eszébe jut, hogy az éjszakára előre megállapodott tábori jelszó, egy papírosra felírva, csákója bélésében van, igyekszik a csákót kardja hegyével felemelni. A huszárok megfáradt lovait a vértesek lovai megnyomják, a magyar lovasok engednek. – Az alezredest [aki súlyosan megsebesült,] az ellenség körül veszi, Győry István hadnagy, Mikulai József őrmester, Horváth Antal káplár és még egy káplár a kinek nevét sajnálatomra elfelejtettem – és néhány elszánt köz huszár – oroszlán módon harcolnak az alezredes mellett. Győry hadnagy elesik, Mikulai több sebből vérzik, de elszántsága el nem hagyja. Mikor vagdalkozva az alezredeshez férkőzik, bal kezével átöleli az alezredes derekát, jobb karját a feje fölé emeli úgy hogy a kard az alezredes fejét védi, s akkor átemeli maga elibe a nyeregbe, s becses terhével visszafele indul. Társai pedig körül veszik, s az alezredessel keresztül vágják magokat az ellenségen. Szerencséjükre [nagykászonyi] Kászonyi [József] ezredes két század Hannover-huszárral oda érkezik, és a megint sorakozott Ferdinánd-huszárokkal meg a lengyel dzsidásokkal, egy perc alatt szétverik a vérteseket. Mikulai amint az alezredessel a már szedelőzködő századhoz ért, a sok vér vesztés következtében, ájultan fordult le lováról.”

A két fél tüzérsége tovább lőtte egymást, majd amikor Szolnok felől újabb magyar lovassági erők bontakoztak ki, Ottinger tanácsosabbnak vélte a lépcsőzetes visszavonulás elrendelését, nehogy átkarolják. Hátrálását a 6. Wallmoden- és a 7. Hardegg-vértesezred egy-egy osztálya fedezte, akikre rárontott két osztály Ferdinánd-huszár, majd egy osztály Hannover-huszár. A roham eredményeként a vértesek meghátráltak, és délelőtt 11 órakor az ütközet magyar győzelemmel zárult.

Damjanich az alábbi jelentést küldte el Debrecenbe: „Hazafias tisztelettel van szerencsém a Honvédelmi Bizottmánynak jelenteni, hogy tegnap Szolnokot elfoglaltam, s az ellenséget vad megfutamlásra kényszerítettem. A megrémült ellenség szaladásában sok hadiszerelvényeket, sőt a 2. vasasezred [helyesen: a 3. Ferenc József-dragonyosezred] pénztárát is visszahagyta. Négyszáznál több fogoly, eközt törzs- és főtisztek, tizenegy darab 6- és 12-fontos ágyúk; 20 darab lőszer- és társzekerek, nevezetes mennyiségű lőszerek, fegyverek, s a fent említett pénztárban mintegy 7000 ezüst forintok birtokunkba jutottak. Az ágyúk és a társzekerek lovastól fogattak el, melyeknek száma 100 darabra megyen.”

A császáriak vesztesége 678 (másutt: 545) fő, 11 (másutt: öt) lövegük és 41 (lőszer-, szer-, poggyász- és pénztár-) kocsijuk lett a honvédek zsákmánya, akik háromszáz főt veszítettek. A honvédek erőst örvendtek a hadi sikernek, ám a két tábornok „nem nézett nyájas arccal egymásra”, hanem „kitört az elfojtott harag”, és alaposan összeveszett a győzelmi babéron. Vécsey maradt alul a vitában, átadta hadosztályát Damjanichnak, majd az aradi ostromsereghez távozott, ahol átvette az V. hadtest parancsnokságát.

Az összes tiszai átkelő magyar kézbe került, így a honvéd hadvezetésnek végre alkalma nyílott arra, hogy magához ragadja a hadászati kezdeményezést.

Az ütközetben vitézségével kitűnő szőke német óriás, Leiningen gróf pár nappal később alezredessé lépett elő, s immáron dandárparancsnokként megkapta a magyar katonai érdemjel 3. osztályát. Naplójából kiderül, Szolnoknál megérezték, hogy a hadiszerencse is melléjük állt: „Március 5-e szerencsénk fordulópontjának tekinthető. Mindaddig sohasem állhattunk ellen az osztrákoknak nyílt csatában. De itt azt kellett tapasztalniuk, hogy gyalogságunk, melyet különösen kevésre tartottak, halálra szántan nekimegy ágyúiknak; azt kellett tapasztalniuk, hogy néhány ütegünk is fölér az ő legjobb ütegeikkel. Egyszóval, a rác háború olyan katonákká képezett bennünket, akik több csatát láttak, mint ők. Körülbelül ugyanebben az időben Görgey, mert Dembińskit, azt az árnyékvezért, nem kell számba venni, három napon át harcolt főerejük ellen Kápolnánál, és nem verték meg, bár visszavonult. Amott három napig tartó eredménytelen csata, itt határozott vereség: az osztrákok meggyőződhettek róla, hogy nehéz lesz elbánniuk velünk. Ettől fogva Buda elfoglalásáig egyszer sem győztek. Bizalmuk megrendült, különösen Windisch-Grätzben, akit általánosan szidtak. Nálunk ellenben ugyanilyen arányban nőtt a bátorság és a tulajdon erőnkbe vetett bizalom. De legerősebb volt a régi bánsági csapatok önbizalma. Damjanich tán nem nagy hadvezér, de egy nem túlságos nagy harcvonalat hidegvérrel s kellő belátással tudott vezetni. Nagyobb stratégiai tervek fölülmúlták tehetségét. És legkivált: nálunk volt a legtöbb derék törzstiszt, és ez a legfontosabb.”

Józef Wysocki alezredes a magyar centrumot és jobbszárnyat vezette Szolnoknál. Emlékirataiban maga is kiemelte Damjanich kezdeti hezitálását, ám leszögezte, hogy „a szolnoki csatától kezdve mintha teljesen új lélek szállt volna a magyarok kebelébe”. És ez biztató jel volt a tavaszi hadműveletek küszöbén.

A szerző Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet munkatársa

Az eredeti írás ide kattintva érhető el.

Borítókép: A második szolnoki ütközet azon pillanata, amikor a szegedi fehértollasok nekirontanak a császári tüzéreknek. Than Mór vízfestménye (Forrás: Wikipédia)