Az 1883-as őszi színházi évadban a budapesti Nemzeti Színház szeptember 21-i dátummal műsorra tűzte Madách Imre Az ember tragédiája című drámájának ősbemutatóját.
Jobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.
Az 1883-as őszi színházi évadban nagy feladatra vállalkozott a budapesti Nemzeti Színház, ugyanis szeptember 21-i dátummal műsorra tűzték Madách Imre (1823–1864) Az ember tragédiája című drámájának ősbemutatóját.
Az 1862-ben megjelent mű az 1880-as évekre már több kiadást is megért, az emeltebb szintű oktatásban tanították, tehát ismertsége a műveltség egyik záloga lett. Mégis a színre vitel több mint két évtizedet váratott magára.
A nehézséget (és költségességet) nemcsak a darab szereplő-, jelmez és díszletigényessége okozta, hanem az, hogy az egyes jelenetek olyan speciális technikai követelményeket kívántak, amelyekre még nem volt bevett gyakorlat, ezért külön ki kellett dolgozni a megoldásukat.
Továbbá biztos dramaturgiai tudás kellett ahhoz, hogy a színpadi változat szövegkönyve is megőrizze a szerző filozófiai felvetéseit. Azonban még mindemellett ott volt a nagy kérdés, hogy az előadást hogyan fogadják a nézők.
A Nemzeti Színház drámai igazgatója, rendezője, Paulay Ede (1836–1894) volt, és benne régóta érett az elhatározás Az ember tragédiájának színpadra állítását illetően, ennek érdekében sikerült meggyőznie a kiadásokért felelős intendánst, báró Podmaniczky Frigyest (1824–1907).
A báró aggodalmai megalapozottak voltak, hiszen Paulay az előző évben megnövelte a színpadot a nézőtér rovására, bevezettette a villanyvilágítást, és ezentúl a direktor ahhoz az irányzathoz tartozott, amely történeti hűségre törekvően káprázatos megjelenítéseket használt.
A tapasztalt színházi szakembert annyira lekötötték az előkészületek és a felmerülő kihívások, hogy még kedvenc kikapcsolódását, a tarokkpartit is hanyagolta, mert minden idejét a darabnak szentelte. Az átkötő zenei elemeket és betéteket Erkel Gyula (1842–1909) szerezte. A főszerepek közül Ádámét Nagy Imre (1849–1893), Éváét Jászai Mari (1850–1926) és Luciferét Gyenes László (1857–1924) játszotta.
A korabeli sajtó természetesen felhívta figyelmet a látványos kulturális eseményre. Így, többek között, a Vasárnapi Ujság a premier előtti hétvégén címlapon szerepeltette a Nemzeti Színház vezetőit.
Majd a hetilap emlékeztette a nagyérdeműt a dráma születésének körülményeire, miszerint az író a borús önkényuralom során, egyévnyi börtönből hazatérve családi életét romokban találta, amely miatt magába fordult, elmélyedt és olvasásba merült, s végül is ezen időszakban ötlött fel benne a dráma gondolata.
„Első terve nem volt egyéb, mint az embert tragikailag nyomoru végzetében, minden törekvését bukva, álmodott szabad akaratát, dicsőségét az élet sorában festeni. És a folytonos küzdés, remény, lelkesülés, az ezt árnyként kisérő csalódás képviselői, a dicsőségével túltelt kényur, a népszabadság vértanuja, a megundorodott kéjencz, a forradalom hőse, a tudomány kétkedője, az anyagiság vásári embere, a szocziálizmus álmodója, a nyomorult eszkimó, mind egy-egy Pharaóvá, Miltiadessé, Dantonná, Keplerré, stb. egyénitve, de mindig és mindenütt Ádám őstypusát viselve, szint, életet, alakot kezdtek nyerni és kiléptek egy-egy szin keretébe.”
A Vasárnapi Ujság később ismertette és értékelte az ősbemutatót: „Hogy az eszme végre testté vált, az Paulay Edének érdeme […] [a dráma] látszólag lazán kapcsolva össze, mutatja be az emberiség vágyainak, küzdelmeinek, csalódásainak és reményének hatalmas tragikai folyamát. A széles medret, melyben e cselekvénynek nem is nevezhető eseménylánczolat mozog, – Paulay avatott keze ügyesen fogta és csomózta össze, s a mű hatása ma már, pár előadás után is, tartósabbnak igérkezik.”
A Fővárosi Lapok egy sokkal terjedelmesebb beszámolót közölt az előadásról, amely részletesebben írta le a nézői élményt és a közönség tetszését: „a szünidő eltelte óta még egyszer sem volt annyira telve a nézőtér, mint tegnap este. Még a kaszinó erkélyen is sokan voltak.
S ez a nagy közönség négy óra hosszán át szakadatlan figyelemmel nézte ama nagy történeti tableauk életelevenségét […] Átalános volt az elismerés, főleg Paulay iránt. Mindjárt a harmadik kép után zajosan tapsolták ki kétszer. Később is kihívták a főbb szereplőkkel. […] A premieré átalános hatása után bizvást hihetjük, hogy Madách eszméi és gazdag képei a szinpadon is mély gyökeret vertek. Sokszor fogják adhatni s időnkint ujra meg ujra előveszik e hatalmas művet, mely ma már nem csak szini, hanem szinpadi költemény is.”
A korabeli sajtóvisszhangok alapján osztatlan sikert aratott az ősbemutató, és a vélemények egyöntetűen szép jövőt jósoltak a színdarabnak. Igazuk lett, hiszen az előadás 1905-ig műsoron volt. Ezt követően Az ember tragédiáját országszerte kedvelt színmű lett, csak az 1883 utáni három évben 61 helyen játszották. Idővel viszont olyan népszerűségre tett szert, hogyha a társulatok megszorultak, ekkor ezt vették elő, mint biztos sikert és bevételt hozó darabot.
A későbbi Madách-rendezések a magyar színháztörténet korszakos határköveivé váltak. Emellett a dráma a külföldi teátrumok repertoárját is gazdagította, továbbá lehetőséget kínált más műfajú feldolgozásokra. Az 1983. évi százéves évfordulótól óta szeptember 21-e a magyar dráma napja.
Az alkotók mindig találtak olyan mozzanatot vagy részletet a nagy ívű drámában, amelyet kiemelve, koruk időszerű kérdéseit tudták megjeleníteni – az Úr szavával is biztatott – küzdelmes emberi életbe vetítve.
A szerző Fabó Edit, a Magyarságkutató Intézet munkatársa
A Magyar Nemzet közéleti napilap konzervatív, nemzeti alapról, a tényekre építve adja közre a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és sport témájú információkat.
A Magyar Nemzet közéleti napilap konzervatív, nemzeti alapról, a tényekre építve adja közre a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és sport témájú információkat.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.