„Ki tudja, hogyan ünnepel [...] a harcterek családja...” – Karácsony 1914-ben

Az első háborús karácsony közeledtével a társadalmi szervezetek sem feledkeztek meg a frontokon küzdő katonákról.

„1914-ben az első háborús karácsony közeledtével az Osztrák–Magyar Monarchia lakossága mellett [...] társadalmi szervezetei és egyesületei sem feledkeztek meg a frontokon küzdő katonáikról. A Magyar Királyságban a Magyar Szent Korona Országainak Vöröskereszt-Egylete végzett nagyszabású adománygyűjtést, amelybe bekapcsolódott a Honvédelmi Minisztérium Hadsegélyező Hivatala, valamint a József királyi herceg hitvese, Auguszta hercegasszony által életre hívott Auguszta-alap is” – olvasható a Magyarságkutató Intézet tanulmányában.

Hazánkban belügyminiszteri rendelet szabályozta a karácsonyi postacsomag-forgalmat, így a csomag súlyát, nagyságát, annak tartalmát és a csomagolást is. Azon küldeményeket, amelyeket nem tudtak kézbesíteni, a rászoruló legénységnek osztották ki. Természetesen a katonák hozzátartozóiról is próbáltak gondoskodni, így az Auguszta-alap jóvoltából ezer hadiárva és sebesült katona gyermeke kapott meleg ruhaneműt ajándékba az Auguszta-karácsonyfa alatt.

A Délmagyarország című napilap 1914. november 25-i számában az Auguszta-alap karácsonyi gyűjtéséről írta az alábbiakat: „A tél beállta újabb akciót teremtett. A szállongó hópihékkel együtt újabb, fokozottabb érzések havazták be az emberek lelkét. 

Mindenki a maga telkét nézte csak, nem a másét és gondolta, hegy a zúzmarás tél, a jeges, fagyos idő ugyan hol, ugyan hogyan találja a harcos fiúikat. A szállongó hópelyhek a szent karácsony közelgését hozták hírül az itthonmaradtaknak, a szent karácsonyét, melyet ki tudja hol, ki tudja hogyan ünnepel meg a harcterek családja...

Az elmélyedés és gondoskodás közelebb hozta az emberekhez ezt a gondolatot és megszületett az újabb akció, a karácsonyi ajándékok akciója. Kicsiny barna dobozok, telve sok-sok szeretetteljes hazai holmival, ez az akció ténye és a dobozok azoknak vannak szánva, akikre nem pislogó gyertyák, áhítatos családi kör mellett borul rá a szenteste varázsa, hanem fázós, didergős mezőkön, keményre fagyott rögökön és lombtalan, csontvázra apadt erdőkben. Onnan küldik haza a szent karácsony fohászait, sóhajait.

Az akció kedves, rokonszenves és nagyon-nagyon jó szívre valló. Harcosaink bizonyára szívszorongva, a szeretetadományoktól fölmelegedett kebellel bontják fel a kis csomagokat, mely nekik a hazát, a családot, a félbeszakított békességet és szeretetet fogja jelenteni. Az északi és déli harctér fiai, hősei nem fogják nélkülözni az itthonmaradottak szeretetét, jóakaratát.

Valakiről azonban megfeledkeztünk. Valahová még nem szántunk karácsonyi ajándékokat. Hogy kiknek, hogy hová? Eszünkbe fog jutni, ha a határvédelemre gondolunk. A délvidéki határvédőkre, – fiatal, heves harcosokra, öreg, csapzott bajuszú népfelkelőkre, akik szisszenés nélkül, rettenthetetlenül állják a helyüket a déli gránicokon [határokon]. Nincs egyebük, csak halálmegvetésük, kitartásuk és becsületük. 

Védik a határt, védenek bennünket, a mi nyugalmunkat. Ezer halálveszedelemben, a vakmerő ellenséges betöréseket visszaverve, védenek bennünket, házainkat, nyugalmas családi életünket, mindenünket.

Róluk sem szabad megfeledkeznünk. Nekik is jusson valami az ajándékokból, a szent karácsonyból, a szeretetünkből. Az egyes parancsnokságok, így a szegedi is – úgy véljük – szívesen továbbítanák a nekik szánt ajándékokat. Adakozzunk, küldjünk nekik is, magunkért tesszük, nyugalmunkért, békességünkért, zavartalanságunkért. És az ő nagy meghálálhatatlan feladatukért, hős munkájukért.”

A Nagy Háború első karácsonyáról (is) számtalan forrás tudósít, ám ezek közül a legérdekesebbek a személyes hangvételű naplók, amelyekből kiderül, hogyan látták a világégést az abban résztvevők. Tisztek, altisztek és egyszerű közemberek ragadtak tollat, hogy megörökítsék életük nagy kalandját.

A henckói születésű Dr. Lux Gyula tartalékos tisztjelölt a Nagy Háború kitörésekor épp Svájcban töltötte feleségével mézesheteit, azonban kötelességének érezte, hogy mielőbb hazatérjen és önként jelentkezzék katonának. Harmincesztendősen póttartalékosként vonult be a tengerzöld hajtókás, fehér gombos, Pokorny Ármin lovassági tábornok nevét viselő losonci 25. közös gyalogezredhez. 

1914. szeptember 4-én csapatteste II. menetzászlóaljával vonult el a galíciai hadműveleti területre, ahol beosztották a 25/III. zászlóalj 10. tábori századának vonatához. Először a przemysli erőd környékén, Neu Sandeznél vetették be ezredét, aztán a San folyónál, majd 1914 késő őszén Krakkónál, végül decemberben az orosz fronton, Sieradz környékén.

Tanáremberként háborús élményeiről naplót vezetett, amelyet a Budapest 1944/45-ös ostroma során lejegyzett sorai egészítenek ki. 1914. december 23-án Blogie településen írta a következőket: „Holnap karácsony estéje! Ki hitte volna, hogy a karácsonyt itt, az orosz síkságon, gyilkos munka közt fogjuk tölteni. Íme, az ember­szeretet legnagyobb alakjának születése napján, talán éppen az emberszeretet jeligéje alatt folyik a legkegyetlenebb gyilkolás. 

A mi csapatunknak tegnap nehéz napja volt. Általános előnyomulást vezényeltek. A csapat felkerekedett és zárt sorokban indult előre. A felderítés azonban nem lehetett jó, mert az oroszok becsalták az ezredet és gyil­kos tűz alá vették. E figyelmetlen lépésnek több, mint 200 ember esett áldozatul. A sike­ren felbuzdulva az oroszok éjjel támadást in­téztek ellenünk, de ezúttal ők jártak pórul. Rengeteg halottat hátrahagyva futottak meg. Volt olyan halottjuk, akiben 17 golyó volt.”

Egy kitöltetlen karácsonyi emléklap 1916-ból (Babucs Zoltán gyűjteménye)

1914. december 24-e eseményeit a Mi karácsonyunk című írásában örökítette meg, amely a Dobsina és vidéke hetilapban jelent meg: „Tudom, ma kíváncsian várja mindenki, aki odahaza van, a hírt, hogy hogyan is töltötték a mi katonáink a karácsony estét. Tudom, hogy a szeretet ünnepén sok keserű könny ömlött el odahaza is, s sok rejtett könny itt is. Csakhogy amíg odahaza harangszó kíséri a szomorkodók fájdalmát, addig itt ágyúszó szentségteleníti meg az ünnepélyes hangulatot.

Dec.[ember] 24-ike gyönyörű szép nap volt. A nap melegen sütött, úgy, hogy egy szép, szeptemberi napra emlékeztetett. S ez különös szerencse volt rám nézve, mert nekem [Tóth] Ferkó barátommal az a feladat jutott osztályrészül, hogy az egész tisztikar részére előkészítsem a karácsonyestét. Rengeteg holmi gyűlt össze. Amikor a készletet összeírtuk kisült, hogy 23 félét küldhetünk ki a tűzvonalban lévő uraknak. Ez fejedelmi karácsonyi menű még odahaza is.

Ennyi jófélének hely kellett. Mivel egy nagyon piszkos orosz falu igen piszkos udvarán voltunk kénytelenek meghúzódni, az udvart betakartuk a nagyon szűken levő szalmával, mert hisz ezen a vidéken már háromszor járt a német, háromszor az orosz hadsereg, s aki most mi vagyunk itt. 

El lehet gondolni mily kevés széna és szalma maradt itt. A szétosztás­sal elkészülvén, délután a Schwarmlinie-be [a rajvonalba] küldtük a holmikat. Már örültünk, hogy kissé megpihenhetünk, s csendben mi is megün­nepelhetjük a szentestét, amikor egy csendőr parancsot hoz, hogy a falut azonnal el kell hagyni, mert ide egy lovashadosztály jön. Mit volt mit tenni, összecsomagoltunk és to­vább mentünk. A nap épp akkor tűnt el a lá­tóhatáron, mint egy óriási, vörösen izzó vas­golyó. 

Nem mentünk messzire, de amikor új táborhelyünkre értünk, már sötét volt. A fa­luban üres istállót, sem üres házat nem talál­tunk; más trén [vonatalakulat] foglalta el. Így künn reked­tünk a mezőn.

A kocsikat rendben felállítván, én beültem a kocsimba, hogy egynéhány levelet megír­jak. Egy kis idő múlva egy rendkívül meg­ható jelenetnek voltam a részese. A rendel­kezésem alatt álló kocsisok egy kis karácsonyfát díszítettek fel gyertyákkal és mindenféle karácsonyfadísszel s ezzel a kocsim elé jőve, le­vett sapkával köszöntöttek fel s kívántak bol­dog ünnepeket. Ezen egyszerű embereknek a figyelme nagyon megindított. Nem bírtam a szemeimben megjelenő forró cseppet vis­szafojtani. Enyéimre gondoltam, akik oda­haza szomorú karácsonyt ünnepelnek.

Nemsokára karácsonyi ének ütötte meg fülemet. A szomszéd házban egy tüzérhadnagyot (civilben kollégám) köszöntöttek szintén így fel a katonái. Karácsonyi ének! Ó, men­nyi öröm jár máskor ennek nyomában, most ugyanannyi szomorúság.

Trén-táborunk azonban nem volt nagyon szomorúra hangolva. Alig hangzott el a szent ének, csakhamar víg magyar nóta követte azt. Egy nagy tűz körül csoportosult a trén-tábor egy része, ahol egy szép karácsonyfát állítot­tak fel maguknak s egy hordó sör és harmo­nikaszó mellett mulatoztak a kuruc ivadé­kok. Persze már nem bor és tárogató járja.

Az ének engem is odacsalt a tűzhöz, hogy közelebbről szemléljem a bús magyarok sírva vigadását. Egy ideig némán hallgattam a nó­tázást, de később én is dúdolgatni kezdtem.

De mintha valami szorongatta volna a tor­komat, a nóta csak nem akart szívből jönni. A magyar nótához hangulat és környezet kell. Az ágyúk tövében csak korcsszülött lesz ez is.

Gondolataim elkalandoztak Napóleon oroszországi hadjáratához. Hej, az ő katonái nem így ünnepelték a karácsonyt ezen a tá­jon. Mi mégis talán jobban állunk.

Nos, s mit csinált az orosz tegnap este? Tisztelettel kell mondanom, hogy tegnap este ő is beszüntette a tüzet. De alig virradt, már ismét megkezdődött a tűz. S most, ami­dőn e sorokat írom, erős ágyútűz remegteti meg a levegőt.”

A szerző Babucs Zoltán történész, a Magyarságkutató Intézet ügyvivő-szakértő munkatársa.

Az eredeti tanulmány a Magyarságkutató Intézet oldalán olvasható. 

Borítókép: A losonciak tiszti étkezdéje 1917-ben. Az álló sorban balról a harmadik: Dr. Lux Gyula tartalékos zászlós (Dr. Lux Judit családi gyűjteménye)