Kemény Zsigmond, az erdélyi fáklya

Báró Kemény Zsigmondot szűk családi körben temették el 1875. december 22-i halála után két nappal Pusztakamráson.

Báró Kemény Zsigmond, a kép forrása: Vasárnapi Ujság, 13. (1866) 44. sz. [529]., lelőhely: Arcanum

Báró Kemény Zsigmondot szűk családi körben temették el 1875. december 22-i halála után két nappal Pusztakamráson. A szertartást csak még jobban elszomorította a rideg téli időjárás.

A sírhant egy hegyoldalon lévő öreg diófa közelében az édesanya nyughelye mellé került. A síremlékre felvésték: „Mint a fáklya másoknak világított, önmaga pedig elhamvadott”.[1] Egy egész nemzet javát szolgálta az önemésztő mozgalmas élet.

Kemény Zsigmond pusztakamarási síremléke, a kép forrása: Magyarország és a Nagyvilág, 19. (1882) 44. sz. 700., lelőhely: Arcanum

A pályakezdés

Báró Kemény Sámuel (1758–1823) Csóka Rozáliával (1780–1855) kötött második házasságát örvendeztette meg gyermekük Kemény Zsigmond 1814. június 12-i érkezése. Alvincon megszületett az a közéleti ember, akit az utókor politikusként, újságíró-szerkesztőként és íróként tart számon. Veretes irodalmi művei a magyar romantika klasszikus alkotásai.

A történelmi múltú erdélyi nemesi család életére rányomta bélyegét az a szenvedélyesség, amely megbontotta az otthon békéjét. A családfő korai, 1823. évi elhalálozását követően pedig csak elmérgesedett a viszony, és az elhunyt édesapa rokonságával pereskedő édesanya csak nehézségek árán tudta előteremteni fia taníttatásához szükséges pénzt. A cseperedő Kemény Zsigmond egyébként is viszonylag kevés időt töltött szüleivel, hiszen a betegeskedő kisgyermeknek levegőváltozást javasoltak, ezért nagybátyja gondoskodott róla Zalatnán, ahol elemi iskoláit is elkezdte. 1823-tól a kastélyból bejárva a nagyenyedi református kollégiumban hallgatta tanárait, s a tarthatatlan otthoni légkör miatt csak később, 1826-1827 táján lett bentlakó diák.

Nagyenyeden a gimnáziumi oktatás után jogi és bölcsészeti képzésben részesült. Szellemi eszmélésének irányát és irodalmi törekvéseinek bátorítását a református képzőintézmény akkori két kimagasló pedagógusától, Szász Károlytól (1789–1853) és Köteles Sámueltől (1770–1831) kapta. Mindketten a felvilágosodás izgalmas programját eszményítették, amelyek természetesen nagy hatással voltak tanítványaik társadalomkritikus gondolkodására, köztük az ifjú Kemény Zsigmondéra is.

A tanulmányait félbehagyó fiatalember ellátogatott 1834–1835-es kolozsvári országgyűlésre, ahol megismerkedett korának nagy vezéregyéniségeivel – Wesselényi Miklóssal (1796–1850) és társaival. Majd édesanyja mellett élte a gazdálkodók életét, s közben elmerült irodalmi, történelmi és jogi tárgyú olvasmányaiban, valamint nekifogott első regényeinek. Az 1837–1838-as évet a marosvásárhelyi a joggyakorlat töltötte ki. Azonban Kemény érdeklődését nemcsak a színes városi hétköznapok kötötték le, hanem történeti kútfőkben is elmélyedt, és ezalatt jelentek meg első cikkei a Nemzeti Társalkodóban. Ekkor érintette meg az első szerelem, amely viszonzatlan maradt.

Közélet, irodalom

Kemény Zsigmond a csalódást egy bécsi tanulmányúttal feledtette, s 1841-ben csatlakozott az ellenzéki Erdélyi Híradó című lap munkatársaihoz, amelynek 1842-ben szerkesztője lett, továbbá bevezette a vezércikk műfaját. Névtelenségbe burkolózva a pártosság vélelme nélkül, könnyebben fejthette nézeteit, megvilágítva korának olyan ellentmondásait, mint például „[…] hogy a család a polgári társadalom alapja s egyben áldozata –, jószerével el sem hárítja, csupán csökkenti – legjobb esetben minimumra – az állami beavatkozásra, jó bérpolitikára irányuló javaslatával. Mindenesetre e csökkentési tendencia szeretne változtatni a »véglankadásig vitt és lélekgyilkolólag monoton« munkakörülményeken is, s a gyermekek helyzetén. Már e kornak is kreatúrája az elfakult fejű kisgyerek, mert »a gyártulajdonosok főleg az olcsó bérű gyermekekre vágynak«, s mivel így a munkaerő számát kiszélesítik, a munkanélküliség réme nőttön nő, az idősebbek »munka nélkül s a kétségbeesés küszöbén fogják lelni magokat«.”[2]

Egyértelművé vált számára, hogy a politika alakításában fontos szerepe van a pártnak, amely számára „[…] nélkülözhetetlen a sajtó; a meggyőzés, irányítás legjobb eszköze. Keménynek is az újságírás szerelme, szenvedélye volt, pedig érezte, hogy a napi cikkek nem lehetnek örökéletűek; a pillanatnyi szükség teremti, nem felsőbb légkörű nyugalom; nem lehet a helyes bevégzettség bélyege, a maradandóság kritériuma rajta. Mégis élte végéig hírlapírónak, szerkesztőnek érezte magát; az eszmék élénk kicserélésekor volt elemében, amikor az idő óramutatójaként intett, figyelmeztetett a kormány és a leitatott, részeg kortes tömeg túlkapásaival szemben.”[3]

Kemény Zsigmondot logikus eseményértelmezésének köszönhetően nem érték váratlanul a beálló fejlemények, kialakított lapszerkesztői elveit következetesen érvényesítette, hatékony tudósítói hálózatot épített ki. „Én szerkesztőségem óta minden erdélyi törvényhatóságban – a szászföldieket is ide értve – néhány alkalmas egyénnel szorosabb ösmeretben vagyok. Könnyen szerezhetek tehát tudomást a legcsekélyebb mozgalmakról is.”[4] Mindezzel együtt vallotta, hogy a nagy egyéniségek történelemfordító hivatását, vagyis „a néphez leszállani nem tudott, bár a nép érdekeiért szállt síkra, így e nagytehetségű, nemes lelkű férfi a balladák tragikus és fojtó levegőjében sok szorongás közepette alkotta meg nemzetmentő stratégiáját.”[5] Egész pályáján becsületes maradt. Elhatárolódott a hatalomtól és a szélsőséges jelenségektől, mert az utóbbiakban csupán a felforgatás szándékát gyanította, ezért igyekezett egy középutas álláspontot képviselni, amelyért tisztelték ugyan, de annál kevesebb igaz barát vette körül. Kolozsváron 1843-ban gróf Wass Ottília személyében találkozott a nagy szerelemmel, de a kölcsönös kapcsolatból végül is mégsem lehetett házasság.

Kemény Zsigmond, a kép forrása: Vasárnapi Ujság, (1856) 14. sz. [117]., lelőhely: Arcanum

A fiatal báró tulajdonképpen már az 1840-es évek közepétől a főváros felé kacsingatott, a Pesti Hírlapbeli írásaira Széchenyi István (1790–1860) cikkeire is felfigyelt, majd 1847-től Pesten intézte ügyeit. A politikai életben a centristákhoz állt a legközelebb, Kossuth Lajos (1802–1894) nézeteit túlzásnak tartotta, mégis az 1848-as forradalom idején egyetértett a változás elveivel, indult a választásokon, képviselő lett, ugyanakkor ellenezte a függetlenségi nyilatkozat kihirdetését, de elkötelezettségét bizonyítva követte a kormányt Szegedre. A szabadságharc leverése után sikerült kitérnie a retorziók elől. Miután látta az orosz és a német hatalmi erőközpontok felállását, úgy gondolta, hogy a magyarság a Monarchia segítségére lehet az eltérő fejlettségű Kelet és Nyugat között való közvetítéssel.

Az önkényuralom idejét meghatározó passzív ellenállásnak egyik vezető egyénisége volt, a mozgalom pedig főleg az irodalmi és a szellemi élet szervezésére összpontosított. Kemény Zsigmond ezért választotta véleményének közreadására a Pesti Napló hasábjait, amelynek szerkesztését átvette 1855-ben. A lépést – tekintettel a báró tisztességére és tapasztaltságára – a kortársak örvendetes fordulatként értékeltek.[6] S emellett ugyancsak várakozás övezete az író Özvegy és a leánya című regényének megjelenését.[7] Az elnyomatás idején adta ki jelentősebb regényeit (Férj és nő, Ködképek a kedély láthatárán, Szerelem és hiúság, A szív örvényei, Zord idők, A rajongók). Jellemző módon egy 1856-os Vasárnapi Ujság a címlapon közzétett arcképes méltatásban hívta fel a figyelmet arra, hogy az olvasók hiteles ember- és történetábrázolással találkoznak műveiben.[8] Kemény Zsigmond kezdetben a nyelvújításon, a népiességen, majd a polgárosult irodalom megteremtésén fáradozott, romantikus ábrázolásmódjába egyre több realizmus szövődött, korhűen megírt történeti regényeiben pedig előszeretettel alkalmazta a saját korára jellemző gesztusokat. Ezalatt szerkesztőként, miután úgy vélte, hogy a Pesti Napló megfelelő színvonalat tud képviselni, átadta a megterhelő feladatokat, s csak főmunkatársként működött közre az újság életében azért, hogy a legújabb szépirodalmi munkáját befejezhesse.[9] Szépírói munkássága elismeréseként a Kisfaludy Társaság elnökének választották a kiegyezés évében, 1867-ben. Dacára annak, hogy maga az egyezség felé vezető utat egyengette, nem volt vele elégedett.

A visszavonulás

A Vasárnapi Ujság 1866-ban ismét egy arcképes címlapot szentelt a köztiszteletben álló irodalmi és közéleti személyiségnek, aki az előző évben Lipótváros országgyűlési képviselője lett.[10] A képről még egy életerős férfi tekintett az olvasóra, de alig telt el néhány év, a hullámzó kedélyű író egészségi állapota erőteljesen megingott, családja segítségére szorult, és Erdélyben élő testvéréhez vonult vissza.[11] A hirtelen hangulatváltások, a rendezetlen életvitel és a kimerítő munka felőrölte szervezetét, végül egyre aggasztóbb hírek keringtek róla. Az 1873-as esztendőben sorra vált meg addig betöltött tisztségeitől, elfoglaltságaitól: a Kisfaludy Társaság elnöki posztjától,[12] az Athenaeum Részvénytársaság vezetőségétől[13] és a Pesti Naplóbeli szerkesztőségétől.[14]

Kemény Zsigmond gyászkeretes arcképe, a kép forrása: Vasárnapi Ujság, 23. (1876) 1. sz. [1]., lelőhely: Arcanum

A hozzátartozók 1875 végén sürgönyözték a báró december 22-én bekövetkezett halálának hírét a rokonoknak, az ismerősöknek és a szerkesztőségeknek. A Pesti Napló december 24-i, reggeli számában búcsúzott az egykori mentorától és példaképétől: „Egy ember volt, ki érezni tudott. Meleg emberbarát. Az egyén és a köz, mult, jelen és jövő, a magyar nemzet s az emberiség, a haza és a földgömb müveltsége összefoglalva élt báró Keményben”.[15] A bevált gyakorlatot követve a Vasárnapi Ujság címlapon közölt portréval és életrajzzal emlékezett meg a közéletet és az irodalmat ért nagy veszteségről, mert „[…] a legkitünőbb és legtekintélyesebb publicistát, a legtartalmasabb magyar regényirót és egyik legmélyebb gondolkozásu philosoph szellemet, kinek értékét és hatását az évek csak mindig nevelni fogják […]”[16]

Azóta a Kemény Zsigmond életművéhez kötődő évfordulók időről időre számvetésre késztetik az utókor nemzedékét.

A szerző Fabó Edit, a Magyarságkutató Intézet munkatársa

Az eredeti írás a Kemény Zsigmond, az erdélyi fáklya címen érhető el a Magyarságkutató Intézet oldalán.

Borítókép: Báró Kemény Zsigmond, a kép forrása: Vasárnapi Ujság, 13. (1866) 44. sz. [529]. (Forrás: Arcanum)