Jankovics Marcell: Páratlan népmesekincsünk van

A legendás művész annak a tizenötmillió magyarnak készíti alkotásait, akik nemcsak látják, de értik is a filmjeit – írja a Szabad Föld.

Forrás: Szabadfold.hu2020. 11. 25. 9:14
JANKOVICS Marcell
A közmédia életműdíjával kitüntetett Jankovics Marcell budapesti otthonában 2019. április 1-jén Fotó: Balogh Zoltán Forrás: MTI/Balogh Zoltán
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Utolsó rajzfilmje, a Toldi 2021-es bemutatójára készül Jankovics Marcell, a Nemzet Művésze, Balázs Béla- és Kossuth-díjas rajzfilmrendező, grafikusművész, író, kultúrtörténész. A jövőre a nyolcvanadik születésnapját ünneplő művész annak a tizenötmillió magyarnak készíti alkotásait, akik nemcsak látják, de értik is a filmjeit.

– Mit szól ahhoz, hogy nemrég az egyik alkotása, a Magyar Népmesék rajzfilmsorozat bekerült a hungarikumok sorába?

– Természetesen nagyon örülök az elismerésnek, de szerintem magának a magyar népmesekincsnek kellett volna már régen megadni a hungarikum elismerést, mert az páratlan a világban. Egészen egyedülálló az is, hogy XIX. századi népmesegyűjtők megőrizték ezt a kincset a számunkra.

– Hogyan kezdtek hozzá ehhez az óriási feladathoz annak idején?

– A gondolat a Kecskeméti Rajzfilmstúdió vezetője, Mikulás Ferenc agyából pattant ki, az előkészítésre pedig a kolozsvári illetőségű Kovács Ágnes népmesegyűjtőt választotta ki Bálint Ágnes, a Magyar Televízió ifjúsági osztályának akkori vezetője. Először nem engem, hanem Liszják Elek filmrendezőt kérték föl a grafikai tervezésre és rendezésre, de az ő munkája nem nagyon nyerte el a megrendelők tetszését.

Ezért arra gondoltak, hogy miután én már a János vitéz rajzfilmes megfogalmazása kapcsán foglalkoztam a magyar népmesével, bevonnak a munkába. Körülbelül az első hatvanöt részhez volt közöm intenzíven, aztán egyfajta lektorként felügyeltem a későbbi munkát.

– Ön régóta foglalkozik az ősi magyar jelképekkel és azok mélyebb jelentésével. A népmesék tanulmányozása indította ezt el, vagy eleve foglalkoztatta a kérdés, és később használta fel ezeket az ismereteket az alkotásaiban?

– Már a János vitéz megalkotásakor éreztem, hogy a mesékről keveset tudok, úgy gondoltam, ezzel muszáj lesz foglalkoznom. A magyar népmesék följegyzési rendjében ugyanakkor különböző helyek vannak, amelyek többé-kevésbé meghatározták, hogy milyen formavilágot vegyünk figyelembe.

Először Kovács Ágnes válogatása miatt főleg erdélyi, székely mesék kerültek bele a sorozatba, így ez a motívumvilág volt a meghatározó. A második évadtól Szabó Gyula lett a sorozat hangja, és ő – lévén alföldi fiú – egy ízes, kunsági hangot használt, ami univerzálisnak is tekinthető. Ebben az időszakban már bekerültek a rajzfilm­sorozatba más tájakról származó mesék és más motívumok is.

– A sorozatot valóban Szabó Gyula nevéhez is köti a nagyközönség. Hogy találták meg a kiváló színészt erre a feladatra?

– Amikor a Fehérlófia című mesén dolgoztam, őt választottam az öreg király, a Kapa­nyányimonyók és az erdei öreg hármas szerepkörére. Ezt Gyula olyan tökéletesen művelte, hogy úgy gondoltam, legyen ő az összes népmese narrátora. A Fehérlófiával is az volt a szándékom, hogy az anya és apa hangja meséljen, ahogy este meséltek régen a gyerekeknek.

Amikor a kicsik már az ágyban fekszenek, félig lehunyt szemmel, és dörmög mellettük a mesemondó hangja, hogy szépen, lassan elaludjanak. Ehhez pedig nem lehetett tökéletesebbet találni Szabó Gyulánál.

– Manapság sajnos egyre kevesebb szülő ül le esténként mesét olvasni a gyermekének. Ön szerint miért lenne ez fontos?

– A gyerekek általában jó alvók, de a mese feladata, hogy a sötétségből, ami vár rájuk éjszaka, és amitől félnek öntudatlanul is, kiemelje őket. Ezért persze az a cél, hogy a mese ne ott fejeződjön be, hogy a boszorkány éppen meg akarja enni őket, hanem ott, hogy ők eszik meg a boszorkányt.

Mielőtt tehát elalszik a gyermek, mindig be kell következnie a boldog befejezésnek. Ezt régen úgy mondták, akkor kezdtek el mesélni az öregek a gyerekeknek, amikor darvadozott az idő. A darvadozás azt az időszakot jelenti, amikor már sötétedik, kezdenek a fekete árnyak előjönni, de még nincs éjszaka.

– A mesék hallgatásában, olvasásában nagyon fontos, hogy a gyerekek használhassák a saját képzelőerejüket. Lehet olyan egyensúlyt találni, hogy egy film nagyjából megfeleljen ennek a gyermeki fantáziavilágnak?

– Ez sajnos nem megy. Én is tartottam tőle, hogy manipulálom egy nemzedék fantáziáját azzal, hogy képet mutatok. A mesék nem ezért születtek eredetileg, nem illusztrálták őket. Ennek a félelmemnek az ellenszereként az ábrázolást minél egyszerűbben próbáltam megoldani.

Életem egyik legnagyobb sikerélménye, amikor egy apuka azt mesélte nekem, hogy a gyerekétől el kellett venni a Fehérlófia videokazettát, mert állandóan azt nézte, még tanulás helyett is. Amikor pedig megkérdezte, hogy „Mi a fenét eszel ezen a filmen?”, akkor a gyermek azt válaszolta: „Én ilyeneket álmodok.”

– A meséknek azért van olyan kockázatuk is, hogy félelmet tudnak kelteni. A Grimm-mesékben például horrorisztikus jelenetek vannak, a gyerekek mégis imádják ezeket.

– Az angolszász mesék is idegenek a mi nevelési kultúránktól. Ezek a mesék nem azért véresebbek, mert a magyar mesemondók kevésbé véresszájúak voltak – nálunk azonban több a napsütés, mint a ködös Albionban. A kedvenc mesekönyvem a Legszebb mesék címmel Sebők Zsigmond által összeállított kötet. Ezt szecessziós stílusban Gara Arnold illusztrálta, aki jó barátja volt Gulácsinak. Végtelenül titokzatos rajzokat készített.

Kisfiú koromban, amikor ezt a könyvet lapozgattam, és ahhoz az il­luszt­rá­ció­hoz érkeztem, amitől rettegtem, akkor csak a lap sarkát mertem emelgetni. Az álmaink tökéletesen példázzák azokat a félelmeket, amiket a jó mesék is megjelenítenek, hogy elalvás előtt levezessék a feszültséget.

– Mennyire befolyásolnak egy grafikusművészt mások alkotásai? Nyomot hagyott a filmjein ez a gyerekkori élmény Gara Arnolddal vagy más alkotók munkái?

– Indirekt módon nyilván befolyásolják ezek is az embert. A Fehérlófia előtt például fél évig japán, közép-ázsiai, szibériai képeket nézegettem és rajzoltam le, hogy ezek alapján találjam meg a fő motívumokat, mert ez egy közép-ázsiai mese. Nem jött össze. Végül ­R­ichly Zsolt grafikus barátomat kértem meg, hogy rajzoljon nekem skicceket a három hősről és a három sárkányról, és megoldotta. Ráadásul volt egy kiváló háttérfestőm is, Hegedűs 2 László, aki csodálatos munkát végzett, és ez is hatott az egész film szín- és motívumvilágára.

A közmédia életműdíjával kitüntetett Jankovics Marcell budapesti otthonában 2019. április 1-jén
Fotó: MTI/Balogh Zoltán

– A Fehérlófiával a kommunista rendszer nem tudott mit kezdeni, azzal támadták, hogy ellenséges ideológiát sugall. Hogy lehetett ellenséges ideológiát vinni egy mesefilmbe?

– A film az örök körforgásról szól, tehát nem veszi figyelembe, hogy a civilizációnak egyenes útvonala van, amelyen a szocializmuson keresztül megyünk a kommunizmus felé. Nem tudták még 1970-ben, hogy ez az út nem fog olyan sokáig tartani. Nem fogták fel, hogy a Fehérlófia egy mítosz, ami nem a Földön játszódik, hanem antropomorfizál nagyon fontos erőket, amelyeket emberszerű lények testesítenek meg, és amelyek kormányozzák a világot. Ez volt a vesszőparipám, ami azért is volt izgalmas, mert ezzel túl lehetett élni a divatot.

Nem véletlen, hogy nem nagyon forgalmazták a filmet Magyarországon. A kitartásom végül eredményesnek bizonyult, mert egy amerikai szakmai zsűri előtt már 1986-ban bekerült minden idők legjobb ötven animációs filmje közé, negyven év múltán pedig világhírű lett.

– A nemzetközi siker korábban sem kerülte el a filmjeit, a Sisyphust jelölték Oscar-díjra, a Küzdők pedig díjat nyert Cannes-ban. Rófusz Ferenchez hasonlóan azonban ön sem lehetett ott személyesen ezeken a fesztiválokon.

– Rófusz Ferenchez hasonlóan én is utólag tudtam meg, hogy nevezték a filmemet az Oscarra. A költségkeret, úgy látszik, nem volt akkora, amelyből a Hungarofilm képviselői és Szabó István mellett a rajzfilmesek is kiutazhattak volna. Én tehát nem lehettem ott Los Angelesben és Cannes-ban sem, de engem ez nem izgatott annyira.

Utólag persze fölbosszantott a dolog, mert szerettem volna megcsókolni a színpadon Monica Vittit, de ki lehetett bírni. A János vitéznek is nagy esélye lett volna a nemzetközi sikerre, megvásárolta a nagynevű Hanna–Barbera amerikai cég, de végül elszúrták a külföldi forgalmazását.

– Ez is hozzájárult ahhoz, hogy később úgy döntött, elsősorban a magyaroknak készít filmet?

– Igen. A most készülő Toldinak például esélye sincs versenyezni a szupertechnikákkal készült, sárkányos, szuperhősös produkciókkal a filmpiacon. Toldi egy emberibb hős, aki szerethető, és azért nézzük meg a históriáját, mert tanulunk belőle. Nem baj, ha az ember megelégedik azzal a tizenötmillió magyarral, aki nemcsak láthatja, de érti is a filmjeit.

Nem akarok beállni a fősodorba, és a visszajelzések eddig mindig engem igazoltak. Lassan nyolcvanéves leszek, úgy tervezem, hogy a Toldival zárom a rajzfilmes pályafutásomat. Egy gyönyörű részét az életemnek.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.