Kádár-korszak Belgiumban

A fejlett, haladó Nyugaton akár börtönbe is kerülhet, aki hagyományos hóembert kíván építeni.

Castro Caldelas, 2020. december 5. Vdmaszkot ad egy hemberre egy kislny az szak-spanyolorszgi Castro Caldelas teleplsen 2020. december 5-n. MTI/EPA/EFE/Brais Lorenzo Fotó: MTI/EPA/EFE/Brais Lorenzo

Egyik ismerősöm humoros történetet küldött e-mailen egy elképzelt hóemberépítésről – Nyugat-Európában. Eszerint egy apuka a gyerekeivel épített egy hóembert. Egy arra haladó feminista kifogásolta, hogy nincs mellette hóembernő. A papa és a gyerekek azt is megépítették. Ezután egy meleg pár bírálta a művet, amiért a hóemberek különneműek, egy transznemű illető pedig azt találta sértőnek, hogy a hóemberek nem rendelkeznek választható nemi szervekkel.

Azután megjelentek a vegánok, akik a répaorrok alkalmazása miatt reklamáltak, a muszlimok, akik burkát követeltek a hóembernőre, az antirasszisták, akiknek nem tetszett, hogy a hóemberek fehérek, majd ismét megjelent a feminista, aki sértőnek találta a hóembernő dundi hógolyó kebleit és a seprűjét. Végül megjelent a televízió és kivonult a rendőrség is, amely határozottan intézkedett − letartóztatta a botrányt okozó családot.

A történet ugyan kitalált, de túl sok fantázia nem kellett hozzá. A mókásnak tűnő mese ugyanis közel áll a valósághoz. Egyre-másra jönnek nyugatról az elképesztő hírek, amelyek arról szólnak, hogy bizonyos erők miként próbálják a társadalom normális többségére ráerőltetni az abnormalitást. A többségtől eltérő szokásokat elfogadó és alkalmazó csoportok persze békésen élhetnek, miként élhettek korábban is, mert a legújabb korokban már a kutya sem bántotta őket. Gond akkor van, ha a saját nézeteiket kötelező normaként akarják elfogadtatni azokkal, akik a fenntartható emberi életnek a természet rendje szerint kijelölt útjain járnak.

Nem kitalált történet az, amit mostanában hallok egy ősidők óta, Belgiumban élő magyar barátomtól. Azt mondja, valahányszor hazajön – már egyre gyakrabban −, hihetetlen megkönnyebbülést érez. Odakinn rendre találkozik a Kádár-korszak Magyarországára jellemző tünetekkel. Szerinte munkahelyen vagy társaságban nagyon meg kellett gondolni, hogy milyen politikai nézeteket hangoztat az ember. Arrafelé már nem ajánlatos a migránskérdés, a genderideológia vagy a nemzetek létjogosultsága dolgában a fősodratú nézetekkel eltérő módon elmélkedni, mert bizony elbocsátást, kirekesztést kockáztathat a másként gondolkodó.

Barátom itthon szabadnak érzi magát, mert azt látja, hogy a sajtóban, a magánéletben, a politikai színtéren a nézeteit mindenki szabadon, a másik fél véleményét tiszteletben tartva megfogalmazhatja. Barátomnak van összehasonlítási alapja, és – mint mondja − meglepve tapasztalja, hogy a hazai balliberális propaganda miket hord össze a sajtó- és a szólásszabadság hiányáról, a kormányzat diktatórikus módszereiről, a jogállam lebontásáról.

A pártállami időkben – történelmi léptékkel nem is oly régen − csodálattal és áhítattal emlegettük a fejlett nyugati demokrácia nagyszerű vívmányait, mindenek előtt a többpártrendszert és a szabad választásokat. Ma pedig látnunk kell, hogy a nagyra tartott nyugati értékrend miként silányul és deformálódik, s miként készteti a társadalmat – számunkra nagyon ismerős módon – a hazugságot igazságnak elfogadó meghunyászkodásra.

Az egykor felmagasztalt nyugati demokrácia hanyatlása egyre nyilvánvalóbb. Miként az is, hogy üresedő helyét az a közép-európai demokrácia fogja betölteni, amely történelmi tapasztalatokon edződve sokkal jobban alkalmazkodik az új kihívásokhoz, mint nyugati elődje. Közel állunk ahhoz, hogy a közép-európai társadalmi-politikai minták etalonná váljanak.

Ha térségünkben leesik a hó, bátran építhetjük a hóemberünket répaorral, seprűvel és dundi keblekkel. És nem kell felöltöztetni. Hagyhatjuk úgy, ahogy van. Fehéren.

…

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE.