Két öreg székely színházba megy. A második felvonás közepe táján az egyikre rájön a futós-szaladós, visszatarthatatlan szapora. Feláll a sor közepén, „elnézést, elnézést, bocsánat”, kibotorkál, és elkezd bolyongani a színház félhomályos folyosóin, és sehol nem találja a vécét. Egyre sötétebb, egyre szűkebb folyosókon jár, végül betéved valami szinte teljesen sötét helyre, ahol a sarokban egy nagy kínai váza áll. Nem bírja tovább, felkuporodik a vázára, elvégzi a dolgát, s elindul vissza. Nagy nehezen visszatalál a nézőtérhez, „elnézést, elnézést, bocsánat” visszabotorkál a helyére, és odasúgja a másiknak:
Feltehetőleg ezekre már nem lesz igény
A honi pöcegödör ellenzéki sajtó még töpreng egy kicsit, terrortámadás történt-e Magdeburgban vagy sem.