Értjük, persze, hogyne értenénk.
Révész elvtársnak valójában az a problémája az ilyen magyar sikerekkel és az emiatt büszkeséget érző magyarok millióival, hogy ezáltal erősödik a nemzeti önbecsülés, önérzetesebbek lesznek az emberek, ami rendkívüli veszélyeket hordoz magában. Például azt, hogy sok millió magyar érzi egyre inkább a hazájának ezt az országot, nem csupán egy lakóhelynek, ahogy a Révészhez hasonlóknál divat.
Na meg az is nagyon veszélyes, hogy az élet bármely területén elért magyar egyéni vagy csapatsikereket közösségi élményként megélő emberek milliói kezdik elhinni, nem kell kicsinek lenni, mert a magyar értékek jóval túlmutatnak a bő gatyán és a fütyülős barackon.
Ezek az emberek tényleg nem tudnak mit kezdeni a nemzettel mint közösségi létformával, mert a liberális dogmájuk csak az egyént ismeri el, akinek jogai vannak, és ezek az „emberi jogok” mindenek felett állnak. Saját magukat helyezik a nemzeten kívülre, miközben felháborodnak, ha nemzetidegennek nevezik őket. De talán még egyszerűbb a képlet, arról lehet szó, amit a rendszerváltás után nem sokkal, 1993-ban Kornis Mihály író fogalmazott meg, hol máshol, mint a Beszélő hasábjain: „Mi, liberálisok pedig képtelenek vagyunk kimondani, amit szerintem valójában érzünk, hogy ti. mi még sokkal jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket.”
De a gyűlölet nem pálya, ez maradjon az ő problémájuk, mi inkább legyünk büszkék a Nobel-díjasainkra, és az újabban egyre eredményesebb labdarúgóinkra is, mert Révész állításával ellentétben az ilyen fajta büszkeség nem érdemtelen jutalom, hanem annak a kifejezése, hogy összetartozunk, egy vérből valók vagyunk.
Borítókép: Révész Sándor (Forrás: Facebook)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!