„Ne legyünk büszkék Karikó Katalinra!” Ezzel a címmel írt jegyzetet a HVG-oldalán az egykori SZDSZ holdudvarának egyik oszlopos tagja néhány nappal azután, hogy két magyar Nobel-díjast is ünnepelhetett az ország.
Révész Sándor – aki sokáig a szabad demokraták lapjában, a Beszélőben, majd a Népszabadságban publikált hasonlóan „haladó” gondolatokat – zavaros elmélkedése első olvasatra az értelemmel folytatott ádáz küzdelemként is értékelhető, de inkább illenek ide Polonius szavai a Hamletből: „őrült beszéd, de van benne rendszer”.
A hatalmas magyar siker, a két Nobel-díj – Karikó Katalin mellett Krausz Ferenc fizikusé – valójában csak ürügy, a lényeg ugyanaz, mint tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt: az a visszataszítóan magyarellenes szemlélet, ami soha nem változik náluk. Révésznek – mint kiderül a cikkből – nem egy magyarral, nem Karikó Katalinnal van problémája, hanem a teljes magyarsággal.
A szerző hosszan idéz Petőfi Sándor A magyar nemzet című verséből, amivel bizonyítani igyekszik, hogy már a lánglelkű költő sem volt büszke a magyarságra. Erről csak annyit: Petőfi valóban „ostorozta” a magyar nemzetet, az akkori történelmi helyzetnek megfelelően, de szó sincs arról, hogy ezt általánosságban, koroktól és a nemzet aktuális állapotától függetlenül tette volna. Révész mégis így interpretálja a költő szavait, a jelenre aktualizálva, hiszen azt írja: „Ennyit a Nobel-díj fényében napozó kormány hirdetéséről, miszerint »Nekünk, magyaroknak van mire büszkének lennünk«. Ennyit a »nemzeti büszkeségről« az idei magyar Nobel-díjasok kapcsán. Aztán, akinek ez nem tetszik, határolódjék el Petőfitől mint a nemzetet apátiába döntő kozmopolita nihilistától.”
Aztán érezhetően önmaga hatása alá kerül és így folytatja:
De van ez még tovább is, mert nemcsak az a kérdés, hogy legyen-e büszke az ország, a nemzet ebben a konkrét esetben, hanem az, hogy legyen-e bárkire, bármikor, bármely ország és nemzet egyáltalán. Nos, ne legyen!
De még itt sem ér véget a szellemi ámokfutás, a szürreális okfejtés odáig fajul, hogy az érdemtelen büszkeség – vagyis, ha az adott eredményhez, Nobel-díjhoz, vagy sportsikerhez egyénileg nincs közünk – az nem csak indokolatlan, hanem kifejezetten káros is. Révész szerint „a teljesítménytől független büszkeség, mely önérzetet, önbecsülést növel alaptalanul, ráárad azokra a közéleti tényezőkre, politikusokra, kormányokra, pártokra, amelyek ezzel megkínálják az embereket.”
