Kétségkívül nagyot szólt Gulácsi Péter posztja, amelyben támogatásáról biztosította az úgynevezett szivárványcsaládokat. Komment- és lájközön zúdult a bejegyzésre, mindenféle szempontból boncolgatván azt, s számos egyéb reakció is érkezett rá a médiában, illetve az online közösségi térben.
Többek között felmerült, vajon valóban maga Gulácsi írta-e a posztot. Ez a kérdés egyértelmű: mivel az ő hivatalos oldalán jelent meg, így csak és kizárólag őt tekinthetjük szerzőnek, még ha a poszt felépítéséből, dinamikájából, mondanivalóinak szerkesztéséből valószínűsíthető, hogy a kommunikáció területén jártas profi is segíthetett annak létrejöttében, és ebben nincs is semmi baj.
Akárhogy is, Gulácsi nemcsak egy sima posztot tett ki, a téma magában hordozta nemcsak a reakciók mennyiségét és hevességét, hanem azt is, hogy olyan helyeken is lecsapódik majd, ahová egyébként nem nagyon jut el egy futballkapus mondanivalója. Gulácsi rálépett a politika terepére, amit semmi más nem jelez jobban, minthogy posztját rögtön lájkolni kezdték politikai, közéleti szereplők is, és szinte az elsők között tette meg ezt Gyurcsány Ferenc, aki még egy külön megosztásában is szerepeltette a kapuvédő fényképét.
Nem véletlen, hogy a magyar válogatott játékosának bejegyzése Németországban is kiemelt téma lett, a FAZ egyenesen úgy fogalmazott, hogy „Gulácsi bírálja hazája politikáját”.
Ne gondoljuk, hogy Gulácsi ezzel ne számolt volna eleve. Nem kellett őt „megvezetni”, bizonyára felmérte, milyen reakciókat fog kiváltani. Annál is inkább, mert az őt ismerők többnyire mindig hangsúlyozták, mennyire intelligens sportolóról van szó az esetében, nem beszélve arról, hogy aki ilyen szintre jut el a sportágában, mint ő, ahhoz meggyőződésem szerint kiemelkedő intelligencia is szükséges.
Pár napja hirtelen megszaporodtak a Gulácsi-rajongók. Akik eddig azt sem tudták, hogy kicsoda, irtóztak a futballtól, nagy hangon kérték számon a kormánytól az épülő stadionokat, felháborodtak azon, hogy a magyar csapatot a BL-be vezető edző mekkora prémiumot kap a sikerért, máris hatalmas hívei lettek a klasszis futballkapusnak, odaadó, szívecskés, ölelős lájkokkal halmozván el őt.
Voltak, akik Gulácsi bátorságát dicsérték, hogy fel merte vállalni a véleményét. Nos, amikor Magyarországon jól ismert celebek a tenyerükre pingált pálcikaemberekkel üzennek a „kevésbé haladóknak”, hogy „a család az család”, az nem bátorság, nem holmi árral szemben úszás, hanem éppen hogy egy könnyed belehuppanás a mainstream áramlatába.
Gulácsi esetében némileg bonyolultabb a helyzet. Mert azt nem lehet elvenni tőle, hogy ahhoz, hogy a magyar futballszurkolók elé kiálljon ezzel a véleménnyel, szüksége volt bátorságra, ez nem lehet vita kérdése.
Ugyanakkor Németországban ez egészen mást jelent. Ott bizony ahhoz kell(ene) spiritusz, hogy valaki Gulácsiéval ellentétes véleményt fogalmazzon meg, nem is nagyon szoktak ilyesmivel előhozakodni.
Két és fél évvel ezelőtt történt, hogy a horvát Josip Brekalo megtagadta az LMBTQ-t reklámozó szivárványszínű karszalag viselését, akkor kapott hideget-meleget, na nem a kommentelőktől, hanem az „elfogulatlan” német médiától.
Attól a német médiától, amelyik egyre többet foglalkozik Magyarországgal, a pártatlanságnak a látszatára sem adva, s az egyik fő csapásirány a számukra éppen az LMBTQ-kérdések (ha épp nem a „jogállamiság”). Számtalan cikkben nyilvánítanak meglehetősen egyoldalú véleményt, s ennek egy komoly része még csak el sem jut Magyarországra. „Véletlenül” éppen most, egy évvel az országgyűlési választások előtt fog majd állandó magyar nyelvű adással jelentkezni a Deutsche Welle, „a magyar média sokszínűségének a javítása” nemes céljától vezérelve. (Már megint az ismerős sokszínűség, Gulácsi is erre biztatott.)
Lesz tehát a választási kampány idején „sokszínű” német adás, mint ahogy Németországban is vannak kampányok. Jelenleg épp az #ihrkönntaufunszählen (számíthattok ránk) kampány a sláger, amelyben egy magazin friss számában több mint nyolcszáz női és férfi labdarúgó nyilvánult meg a homofóbia ellen, támogatásáról biztosítva azt, aki „coming outol”. (Gulácsi posztját talán ihlethette ez is, de az nem erről szól, teljesen más dolog a kettő.)
És ha már Németország, akkor érdemes megjegyezni azt is, hogy Lipcse, amelynek a csapatában Gulácsi véd, a németországi szélsőbal egyik fővárosa, ahol rendszeresek az Antifa-zavargások, a legutóbbi durva ramazuri alig pár hónapja volt, előtte pedig azért randalíroztak a városban, mert a rendőrség kiverte őket az illegális tanyájukról, ahol a seattle-i CHAZ-hoz hasonlóan éveken át használtak az anarchisták több lakóházat is. (Ilyesmi persze nemcsak Lipcsében, hanem Berlinben is előfordul néhanap.)
És ne feledkezzünk meg arról a tényről sem, hogy a közelmúltban szivárványos csapatkapitányi karszalagot készített elő magának Manuel Neuer, a Bayern kapuvédője, a Vfb Stuttgart pedig a mezén viselte feltűnő helyen az LMBTQ-jelképet.
Maradjunk annyiban, Gulácsi nem szerzett rossz pontot magának odakint a Facebook-bejegyzésével, bizonyítja ezt a magyar nyelvű megszólalás alatti számos német lájk is.
És ahogy a progresszió nem áll meg, úgy az LMBTQ-lobbi sem szándékozik ezt tenni. Pár napra Gulácsi után egy másik labdarúgó, az ugyancsak Németországban játszó Jakabfi Zsanett is hasonló módon nyilvánult meg, és ne gondolja senki, hogy itt a vége.
Ahogy őket, úgy a többi reflektorfényben lévőt is keresik az ügyben érdekeltek, s kopogtatnak az ajtajukon. Már érkezett is a feddés a többi válogatott játékosnak, hogy miért nem álltak ki Gulácsi mellett.
Az biztos, hogy Gulácsi Péter szelet vetett és vihart aratott a bejegyzésével, amelynek lesz még utózöngéje jócskán. De nem a futballpályán. És ne is ott legyen. Gulácsi sem oda szánta.
Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE!
