A rendszerváltás után tanúi lehettünk annak, hogy Kárpát medencei szinten miként talál magára a vendéglátás minőségorientált szegmense, melyhez tartozó étterem-tulajdonosok és séfek nem elsősorban jóllakatni akarják a vendéget, hanem kulináris élményben részesíteni. Amint arról már több ízben is szó volt e rovatban, szükségképpen a nagyvárosok jártak ebben legelöl, legfőképpen persze Budapest, mögötte pedig hosszú ideig csak a belső-magyaországi nagyvárosok érdemeltek említést, néhány kisebb településen működő gasztro-oázist leszámítva, mint amilyen például az 1994-ben Fertőrákoson nyitott Ráspi étterem volt.
Belső-Magyarország lokomotív-szerepe természetesnek és életszerűnek mondható, hiszen bármennyi jogos bírálat is értheti a Venesz József nevével fémjelzett Kádár kori vendéglátást, de ez a lebutított, részben polgári, részben paraszti gyökerekből táplálkozó „hagyományossá vált” magyar sablonkonyha messze felette járt annak, amit a kommunista korszakban, majd közvetlenül azt követően nyújtani tudott a környező országok gasztronómiája. Majd’ minden tekintetben: variáltságban, ár/érték arányban, komplexitásban, esztétikában.
A belső-magyarországi minőségközpontú gasztro-elit 2008 táján repülőrajtot vett, s rövidesen megérkeztek a külföldi visszajelzések is, az első Michelin-csillagok, a magyar Gault Millau kalauz, részvétel a Bocuse D’Oron stb... Viszont időközben nagyot fejlődtek Erdély, a Felvidék s a Délvidék nagyvárosai is, előbbi kettő vonatkozásában 2020-ra kiegyenlítődtek az erőviszonyok, Kolozsváron, Temesváron, Brassóban, Nagyszebenben vagy Kassán az élboly összemérhető a szegedivel, debrecenivel, miskolcival vagy pécsivel, mi több, egyes témákban, mint például a speciality kávézók, vagy a minőségi sörbárok száma, előnyről is beszélhetünk. Kolozsvárt pedig a csúcséttermek számában csak a fővárosok, Budapest és Pozsony körözik le.
Mindemellett nemcsak vertikálisan gazdagodott a vendéglátás, hanem horizontális szinten is, azaz egyre több nemzet gasztronómiájával találkozhatunk az említett nagyvárosokban, távoli országok kulináris hagyományaiból merítő éttermek sora nyitott meg.
Általános tendenciaként leszögezhető, hogy a nagyvárosokban nagyobb eséllyel ülhetünk be autentikus etnikai éttermekbe, mint a kisvárosokban, ahol inkább érvényesül „a messziről jött ember azt mond, amit akar”-elv. Wang mester alighanem kétségbe esne, ha megkóstolná az óbecsei, magát szecsuáninak mondó étterem egyenszószos kreációit, de nyilván más példák is említhetők, a legbrutálisabb visszaélések az olasz konyha slágerfogásaival, a pizzával és pasta-val történnek, de beszélhetünk a készen vett tortillalapba tekert ál-quessadillákról is.
Vannak persze fordított esetek is, Jalecz Lajos, aki Indonéziába vezető útjain sajátította el az ország gasztronómiájának csínján-bínját, remek indonéz éttermet működtetett a 28.000 lelket számláló Gyulán a kilencvenes években, míg a több, mint 300.000 lakost integráló Temesváron a Béga parton a kétezres évek elején olyan mexikói étterem működött, melynek illetékesei nemhogy nem jártak Mexikóban, de vélhetően egy mexikói szakácskönyvet sem nyitottak ki, vagy ha igen, akkor felszínes impresszióik alapján állították össze az étlapot.
A helyzet azóta stabilizálódott Temesváron, az álmexikói hely aránylag hamar bezárt, majd nemcsak a Taco Bell hálózat telepedett meg a Kárpát medence egyik legszínvonalasabb, kulináris szempontból is figyelemre méltó plaza-központjában, a Iulius Mall-ban, hanem egy fiatal csapat sokadjára nekifutott egy nyereséges hely üzemeltetésének egy olyan lokációban, ahol korábban sorra mentek tönkre a vendéglátóegységek.
S láss csodát, lassan fél évtizede sikerrel működnek, nem lehet úgy elsétálni az El Magüey előtt, hogy ne lenne bent vendég, az is elfordulhat, hogy nem kapunk helyet. Tény, hogy nincs komoly konkurenciája a városban s hála az amerikai szórakoztatóiparnak, Mexikó vonzó egzotikumként jelenik meg az európaiak többségének tudatában.
A parányi beltérben jellegzetes mexikói dekoráció fogad. Asztalfoglalásokat nem is regisztrálnak, érkezési sorrendben ülhetnek csak le a vendégek.
A helyet megálmodó mexikói fiatalember, Edwin Quevedo ösztöndíjasként járt Japánba, ott ismerkedett meg temesvári szerelmével, akinek köszönhetően letelepedett a Bánság fővárosában s kihasználta a piaci rést.
A hely neve több amerikai növényt is fed, köztük az agavét, amelynek cukorban gazdag tövéből készítik az ország ikonikus italát, a tequila-t.
Kínálnak ötféle taco-t, négyféle burrito-t, négyféle chimichanga-t, ötféle quessadilla-t, kétféle enchillada-t, sült krumplit és nachost önálló fogásként, különféle toppingokkal, valamint mexikói burgereket. Csirke-, sertés- és marhahússal, továbbá chorizo-val dolgoznak. A világot meghódító churros mellett egy mifelénk kevésbé ismert, az Ischlerrel vagy a linzerrel rokonítható délamerikai édességet, alfajorest is tartanak.
Öt mexikói és két spanyol sör szerepel a választékban, négyféle tequilát, két mezcalt, kilenc Margarita-koktélváltozatot, mexikói üdítőket, kávékat és teákat tartanak.
A kiszolgálás kedves, udvarias. Az italokat a bárnál kell kérni, az ételrendelést a pincérnél adjuk le.
Midőn pár éve először tértünk be ide, egy marhahúsos taco-t kértünk, aminek a vékony lepényburka értelemszerűen helyben készült, húsos töltéke is kifogástalan volt. Rendelhető mellé kilencféle szósz, mi sült habanero-t, mexichourrit (a népszerű chimichourri mártás helyi változata), habareno-s hagymasalátát és csípős szószt kértünk.
A sült habanero igen hamar elfogyott, a mexichourrit és a salátát meglehetősen elecetezték. Ez egyébként sajátja a mexikói késztermékeknek is, chiliszószaik igencsak savhangsúlyosak, idegenek a savanykás ízeket egyébként kedvelő magyar ízléstől. A csípős szósz viszont annyira jól sikerült, hogy társam, aki nem szereti a csípőset, nem állta meg, hogy ne egyen belőle újra és újra. Adtak a taco mellé egy adag levest is, elmondták, hogy
Mexikóban abba mártogatják a fogást és úgy eszik.
Másodízben tavaly novemberben a RoVinHud nevű kiemelkedő boros rendezvény alkalmával tértünk be. A burrito öntöttvas edényben felszolgált meztelen (naked) változata megelégedésünkre szolgált, de nem bántuk volna, ha a beletűzdelt nachos helyben készül és nem bárhol kapható tömegtermékhez nyúlnak. A „Burrito Loco” a hely logojával díszítve érkezett, alufóliába csomagolva, street foodnak is kiváló, utcán is fogyasztható, ízre, állagra egyaránt meggyőző produkció volt, akárcsak az ismét kikért, ezúttal sertéshúsos taco.
Jól kitalált, önazonos hely az El Magüey, biztosan benézünk még hozzájuk. Jó szívvel ajánljuk a parányi éttermet a mexikói konyha Temesváron járó rajongóinak.
Elérhetőségek:
El Magüey
Temesvár, Savoyai Jenő herceg u.
Telefonszám: + 40 723 436 780
Honlap: https://www.facebook.com/elmagueyromania/
E-mail-cím: [email protected]
Borítókép és fotók: Borbély Zsolt Attila
