A magyar közéletnek mindig is voltak és vélhetően mindig is lesznek naiv figurái, akik azt hiszik, hogy ha égre-földre esküdözünk, hogy mi örökre lemondtunk száz esztendeje elcsatolt országrészeinkről, akkor a szomszéd államok politikai elitjei nagyobb eséllyel fogják megadni az országaik területén élő őshonos magyarok jussát, a gazdasági- kulturális önszervezéshez, önigazgatáshoz való jogot, vagyis az autonómiát.
Ezt az elképzelést a valóság a második világháború óta számtalan esetben cáfolta, az azóta eltelt háromnegyed évszázad lényegében e hamis tézis folyamatos cáfolatának is felfogható. Mindez nem jelenti azt, hogy nyílt irredenta politikát kellene folytasson a magyar kormányzat, pusztán annyit, hogy annak a permanens (és persze őszintétlen) bizonygatása, hogy mi már rég elfeledtük történelmi sérelmeinket, az önmegalázáson kívül semmire sem jó.
E kérdéshez való megfelelő viszonyulás alapvonalaiban megegyezik azzal, amit a mindenkori jobboldali kormányok követtek a rendszerváltás óta: intenzív kapcsolattartás az elcsatolt nemzetrészekhez tartozókkal, beleértve a magyar állampolgárság kiterjesztését és a minél nagyobb fokú politikai integrációt, geopolitikai meghatározottságú viszony a szomszédos államok vezetésével a magyar érdek mentén, az anyaországi magyar közösségben pedig a közös történelmi tudat ébrentartása a lehető legtöbb eszközzel.
Ezek közé sorolható többek között a Nemzeti Összetartozás Napjának intézményesítése, a közmédia probléma-megközelítésében a Kárpát medencei szemlélet kialakítása, a határon túli területekre történő utaztatása az iskolásoknak, az országzászlók felállítása s az olyan intézmények működtetése, mint a Trianon múzeum, vagy a Nagy-Magyarország Park.
Utóbbi egy elvarázsolt helyszínen, Királyszálláson található, Várpalota vonzáskörzetében. Itt nincs mobiltelefon- és internet térerő-lefedettség, ami korunkban olyan hatást gyakorol ránk, mintha kívül lennénk a megszokott tér-idő kontinuumon.
Balra piros-fehér-zöld őrbódé fogad, jobbra országzászló. Hatalmas fatáblára bevésve olvashatjuk fontosabb történelmi városaink e helytől mért távolságát.
Átlépve a „határt”, megtéve néhány métert, jobbra a Nemzeti Áldozatkészség impozáns szobra fogad, Sidló Ferenc munkája 1915-ből. A dombos erdős területen hangulatos vadászházak: jobbra a Felvidékház, balra a Délvidékház, falaikon az adott országrész fontosabb településeinek nevével, melyek folyondárként fonják be az egyes épületeket. Valamivel beljebb az Erdély-vadászkastély, fellobogózva, ebben működik a Kárpátia étterem. (Ha továbbsétálunk, a Kárpátalja-ház, a Partium-ház valamint a Hungária rendezvény-pavilon kifeszített piros fehér zöld zászlókkal ékített épületének szívet melengető látványa tárul elénk.)
A Kárpátia étterem beltere a boldog békeidőket idézi, igényes falburkolatával és egyedi, kényelmes bútorzatával. A szép ívű poharakon gravírozás: Szent Korona és Nagy Magyarország park felirat, az asztalon só- és borsdaráló.
Az étlap Kárpát medencei ihletésű, az ételek jelentős része valamely elemében és/vagy ízharmóniájában az elcsatolt nemzetrészek gasztronómiai hagyományához kapcsolódik.
A borlap is hasonló felfogású, a Délvidéket a csúzai Kováts pince képviseli (mi egyébként az ő kiváló boraikat ittuk ebédünkhöz), Erdélyt Balla Géza és a Nachbill pincészet, a Felvidéket Geönczeöl Attila. Belső-Magyarországról a közelben fekvő móri borvidéket emelték ki, innen három pincészetnek kínálják a borait (Miklós Csabi, Paulus, Geszler). Móron kívül szerepel még a borlapon a badacsonyi Borbély, a szekszárdi Vesztergombi, a Balatonakaliba való Mörk valamint a tokaji Szent Benedek pince. Tartanak kézműves söröket is Zircről és Székesfehérvárról.
Az árak értékarányosak, középmagasnak mondanám őket, a levesek és desszertek az 1000 és 1500 forint közötti sávba illeszkednek, a főételek ára 3600 és 4200 között van.
Erdélyi csorbát rendeltünk kezdésként. Jó ízegyensúlyú, a székely háziasszonyok káposztalé-levesének továbbgondolásaként is felfogható remek levest kaptunk, melyben tartása volt a húsgombócnak, zöldségnek és savanyú káposztának egyaránt (a leves beltartalmának túlkészültsége, hogy ne mondjuk agyonfőzése, az egyik leggyakoribb hiba a fősodratú éttermekben, itt szerencsére ezzel nem találkoztunk). A friss és szaftos pisztráng salátalevelekkel és fenyőmaggal megszórt, jó ízű karalábépürén érkezett, filézve, amivel igencsak ritkán lehet találkozni. Két desszert is kértünk, Gerbeaud pohárdesszertet és brassói lepényt, ezek jó, házias, a bloggercukrászdák íz- és formavilágára emlékeztető édességek voltak.
Úgy véltem, a kiváló ebéd, a pincérünkkel kialakult viszony, az egész intézmény eszmei háttere szinte elengedhetetlenné teszi, hogy megpróbáljak a séffel is szót váltani, ami sikerült is. Bartos Gábor sokfelé dolgozott, ide Csopak egyik legjobb étterméből, a Vígmolnárból érkezett. A közvetlen, kommunikatív, szakmailag felkészült, világos koncepcióval rendelkező konyhafőnökkel annyira kedélyes beszélgetés alakult ki, hogy meg mertem kérni, hogy megkóstolhassam – már ebéd után – a hely egyik ikonikus fogását, amit csak azért nem rendeltünk meg, mert az a további gasztroturnét aznapra alighanem lehetetlenné tette volna. A császárhússal gazdagított babos pacalról van szó, amibe, mint megtudtuk, borjúlábat is főznek, hogy további ízközvetítő kollagénnel dúsítsák az telt. Az ízelítő, ami már nem került a számlára, kiváló volt, legközelebb, ha még étlapon lesz, nagy eséllyel ezt fogjuk kérni, teljes adagban.
Összességében átütő, maradandó élmény volt a Kárpátia étterem, mely remélhetőleg a történelmi tudatukban nem sérült nemzettársainknak kulináris zarándokhelye lesz a következő években.
