Felhajtóerő

Az olimpia attól szép, hogy senkit nem hagy hidegen. Mindenkinek van gondolata, az ország egyik fele élvezi, a másik fele – a sportból felmentettek tömege pedig értetlenkedve csodálkozik, és fanyalog. Nem érti a felhajtást, képtelen felfogni, hogy az éremtől távol maradó sem csupán turista, a győzelem pedig nem posztkommunista diadalmámor, nem kádárista országimázs, hanem őszinte öröm, amely annak szól, hogy valaki a szomszédból képes volt arra, amire rajta kívül senki, megvalósított valamit az álmaiból.Sajnálom a sportból felmentett embereket, mert csodálatos pillanatokkal lesznek szegényebbek, s mert kimaradnak az összetartozás érzéséből, ettől pedig szánalmasan magányosak. Bevallom, bepárásodott a szemem, amikor 1988-ban Szöulban a dobogóra léphetett Érsek Zsolt és Szekeres Pál, akikkel egy évtizeddel korábban együtt vívtam, s akkoriban ugyan már a terem közelében sem jártam, mégis csodálatos volt látni, hogy abból a közösségből valaki eljutott a magaslatokba.Sajnálom a sportból felmentetteket, mert nem tartoznak a közösséghez, amelyet a Blaha Lujza tér és az Astoria között értesít a rádiót hallgató buszvezető, mondván: van szerencséje bejelenteni, hogy Kovács Ágnes olimpiai bajnok lett. Őt talán még bosszantja is, ha a tömeg azonosulva egy idegennel, sajátjaként ünnepli a sikert, amelytől nem lesz olcsóbb a tej, nem lesz több a fizetés, és nem lesz kisebb az adó.Sajnálom a sportból felmentett embereket, akik valószínűleg soha nem találkoznak azokkal a gyerekekkel, akik egy-egy sikert átszellemült arccal élnek át, majd egymásnak mutogatják, hogyan vitte be a győztes találatot Nagy Tímea, miként csapott a célba Kovács Ágnes. De őket legalább már megfertőzte a sport, mert utánozni akarják majd a vívókat, úszókat, kajakosokat, kenusokat, vízilabdázókat, kézilabdázókat és a többieket. Ezek a gyerekek már nem lesznek sportból felmentve, s közülük kerülnek ki a következő évtized bajnokai, akiknek a sikerein felbuzdulva újabb és újabb korosztályok sportolni kezdenek.Sajnálom Uj Pétert.