Vízilabda és póló

A magyar vízilabda-válogatott az olimpiai döntőben 13-6-ra győzött az 1991 óta világversenyen először fináléba jutott orosz gárda ellen. A magyar csapat roppant magabiztosan játszott, fölényes győzelmet aratott, másként mondva megsemmisítő vereséget mért az ellenfélre. Ilyen különbséggel még egyetlen együttes sem bizonyult jobbnak olimpiai fináléban. Aligha vitatható, hogy az oroszokat kimerítette a spanyolok elleni elődöntőben sikerrel megvívott, a hosszabbításban aranygóllal megnyert mérkőzés, de a két kompánia közötti különbség még ennek figyelembevételével is óriási volt a mieink javára.A magyar válogatott örömpólót játszott, egy pillanatig nem érződött a tét nyomasztó súlya a társulat teljesítményén, szinte úgy tűnt, mintha nem is tétre menne a meccs, hanem ez lenne már a ráadás, a gála, amint az általában a tornászversenyeket követi. A magyarok ép testben ép lélekkel, a kívülálló számára hihetetlen felszabadultan vízilabdáztak, élvezték a játékot, miközben azért nem feledkeztek meg arról, hogy mindannyian sportolói pályafutásuk legnagyobb esélye előtt állnak: a sors felkínálta nekik a lehetőséget, hogy olimpiai bajnokok lehetnek, s ezt most meg kell ragadni, élni kell vele.Amikor a „Kutya” becenévre hallgató csibész Vári a második negyedben belőtte második, a magyarok ötödik gólját, s ezzel 5-2-re alakította az állást a javunkra, a vízben visszafordult a saját kapuja felé, fölemelt mutatóujjal odaszólt a társaknak, s az volt leolvasható a szájáról, hogy „Nem nyertük meg! Még nem!” Hát ez az, nem lubickolhatunk a vízben, hanem addig kell lövöldözni a gólokat – az utolsó másodpercig, a dudaszó pillanatáig –, amíg a vetélytárs önmagától be nem látja, hogy a sikerről szőtt álom csupán illúzió. Az igazi profi a siker kapujában nem hagyja felállni a már egyszer padlóra kényszerített riválist. A profi vízilabdázó megfelelő méretű pólót visel.