Mielőtt a leköszönő kapitányról, Gellei Imréről szólnék, engedtessék meg néhány kérdés ahhoz a tizennyolc magyar állampolgárságú illetőhöz, akik, nem tudni milyen kiváltságok jogán, címerrel hímzett, számokkal ellátott piros mezt, fehér nadrágot és zöld térdzoknit (szándékosan nem írok sportszárat, mert még azt hinné valaki, hogy sportemberekhez szól a kérdés) húzhattak magukra az Üllői út véletlenül arra járó néhány száz embere előtt. Szeretném megtudni: 1. Van-e engedélyük arra, hogy becsapjanak embereket? 2. Ha nincs, akkor mit kerestek szerdán este az Üllői úti pályán, ahol valamikor, még nem is oly rég, egy világszerte ismert játék képviselői léptek fűre. (A játék neve, ha ismerik, labdarúgás.) 3. Tisztában vannak-e azzal, hogy a mostani – meg a korábbi – másfél órás semmittevésük alapján egyetlen embert sem találnak, aki akár kétkezi munkásként is alkalmazná önöket? 4. Elgondolkodtak-e már azon, hogy szakmai alázat és hivatástudat is létezik? 5. Forgatták-e már az értelmező szótárat, s vajon felcsapták-e már azoknál a szavaknál, hogy szégyen vagy blama? 6. Gondoltak-e arra, hogy az ország egyik fele mélységesen megveti önöket, a másik fele pedig röhög?
Ha a 3., a 4., az 5. és a 6. kérdésre igennel válaszoltak, akkor önök önkritikus emberek, s belátták: csendesen össze kell szedniük a mezt, a nadrágot meg a térdzoknit. Ha a válaszuk nem, akkor tovább büntetik az arra járó vétlen embereket… (Tehetik-e?)
Akkor most a „szerencsés” Gelleiről… Nem volt sem összetört, sem vigasztalhatatlan, amikor a meccs után kilépett az Üllői úti klubházból. Nem, mert amikor kijött onnan, meg előtte az öltözőből, életének egy olyan szakászát hagyhatta maga mögött, amelynek – az elkövetett hibái ellenére – ő volt az igazi vesztese, különösen az utóbbi időben. Akkor, amikor Rigában, a Puskás-stadionban, meg az Üllői úton is becsapták, cserbenhagyták őt azok, akikben jobb híján bíznia kellett…
Washington
A horvát kormányfő óva intett a vámháborútól
