Padon vagy padban?

Szentes Lázár a szakma általános vélekedése szerint kiváló felkészültségű, alapos, lelkiismeretes edző, élete a futball. Mégis mindenhonnan mennie kell. Hisz még mindig jobb egy közepes trénerrel bent maradni, mint egy sokra hivatottal kiesni.
Nincs ebben semmi gúny, ez a realitás. No meg az, hogy az egykori válogatott csatárt hétfőn este kilenc meccsen át tartó nyeretlenség után Zalaegerszegen, azt megelőzően, tavaly novemberben, még kilátástalanabb helyzetben Pápán állították fel a kispadról. Debrecenből félig-meddig önként távozott, de vele valószínűleg soha nem lett volna bajnok az a csapat, amely Supka Attilával aztán szinte magátólértetődően nyert.
Pedig Szentesről, bárhol is dolgozott, kezdetben hízelgő kép alakult ki. Egész napját a pályán tölti, ha egy tizenéves srácban felfedezi a tehetség szikráját, órákat foglalkozik vele, ismeri és érti a modern labdarúgást, mégis folyamatosan képezi magát, és így tovább. Csakhogy mindez még kevés a sikerhez. Ahhoz más is kellene, ami viszont hiányzik Szentesből.
Egykori munkatársai szerint még csak az se igaz, hogy rossz a viszonya az őt körülvevő közeggel; az a baj, hogy nem is törekszik semmiféle viszonyra, kapcsolatra. Médiaügyeit ne is emlegessük, mert bár azok is jelzésértékűek, de másodlagosak. Nagyobb gond, hogy játékosait sem tekinti partnernek, vagy ha mégis, ez érdemi kommunikáció híján az ő titka marad. Ahhoz nem elég kemény és egyenes, hogy sérelmeit vagy gyanúit – például a tippmixfogadásokat – tisztázza, inkább befelé fordul. Ezért minél hosszabb időt tölt el egy csapatnál, annál lehetetlenebb helyzetbe kerül. Pedig a sportközösség számára az edző az első számú kohéziós erő – az tartja össze vagy veri szét.
Szentes további balszerencséje, hogy „humán alkalmatlansága” a magyar futballban különösen kirívó, mert itt a bratyi és a mutyi uralkodik. Dumával még mindig majdnem mindent el lehet érni, anélkül viszont semmit. De ettől függetlenül is: ha Szentes Lázár azzal az alázattal viseltetne sportága és hivatása iránt, amelyet elképzel magáról, nemcsak szakmai, hanem „egyszerű” emberi képességekkel is igyekezne felvértezni magát. Mert ezek híján, ha szerződtetik egyáltalán még valahová, csak a bukás újabb módozatait szenvedheti el, miközben valóban többet érdemelne.
Hiszen az edző elsősorban pedagógus; de hogyan tanítson, akinek még tanulnia kellene?