Csalódott már biztosan nem lesz

Negyed század még a modern úszósportban sem nagy idő. Mármint másodpercben mérve. No de esztendőben?! Kovács Ágnes pedig ma 25 éves. Az életkor persze nem érdem, hanem állapot, de az igenis Ági dicsérete, hogy születésnapján nem egykori olimpiai, kétszeres világ- és hétszeres Európa-bajnokként köszöntjük, hanem a budapesti Eb-re készülő, nagyon is aktív versenyzőként. Pedig pályafutása során akadtak évek, amelyek szinte duplán számítanak, hiszen Egerszegi Krisztina visszavonulása után és Risztov Éva berobbanása előtt egy személyben ő jelentette a magyar női úszósportot.

Rajta kívül magyar felnőtt női úszó sehol semmit nem nyert az 1996-os atlantai olimpia és a 2002-es berlini Eb közötti időszakban, ő viszont mindenhonnan győztesként tért haza, ezzel is tartva az ernyőt a többiek fölé. Íme, a dicsőséglista: 1997, Sevilla: kétszeres Európa-bajnok. 1998, Perth: világbajnok. 1999, Isztambul: háromszoros Európa-bajnok. 2000, Helsinki: kétszeres Európa-bajnok. 2000, Sydney: olimpiai bajnok. 2001, Fukuoka: világbajnok. Arany arany hátán, beszélgetésünket mégis egy Eb-bronzzal kezdtük, amelyet még 1995-ben Bécsben szerzett 14 évesen.
– Ha valaki akkor azt jósolja önnek, hogy még több mint egy évtized múltán is versenyszerűen úszik, hitte volna?
– Nem is foglalkoztam volna vele. Akkor csak a sydneyi olimpiáig láttam és gondolkodtam előre, azt tudtam, hogy addig folytatom. Aztán Fukuokáig sem vetődött még fel bennem, hogy abbahagyjam, utána pedig az adott lendületet és erőt, hogy kimentem Amerikába. Ha akkor itthon maradok, ma már biztosan nem úszom. Mert ha éveken át egyfélével foglalkozik az ember, attól megcsömörlik, és a változatosságot számomra akkor Amerika jelentette.
– Éveken át tényleg egyfélével foglalkozott: győzött. Mások helyett is. Ennek is érezte a különterhét?
– Igen, éreztem, ezért is volt mentálisan még keményebb nekem az az időszak. Ráadásul a versenynaptár is egyre sűrűbb lett, mert az Európa-bajnokságokat már nem négy-, hanem kétévente rendezik, és egy ideje már indulunk a rövid pályás Eb-ken is. Most viszont már nincs akkora teher rajtam, de azért még mindig örültem neki, hogy a márciusi magyar bajnokságon én lettem a legeredményesebb női úszó.
– A budapesti Eb-n viszont valószínűleg nem lesz az. Hét Európa-bajnoki cím után képes még megfeszülni egy bronzért?
– Nem erről van szó. Pályafutásom során mindent megnyertem már, csak az nem adatott még meg, hogy világversenyen hazai közönség előtt ússzak. Most ezt is megkapom a sorstól, úgyhogy történjék bármi, csalódott biztosan nem leszek.
– Ha innen közelítünk, valóban nem: közönség lesz, úszni fog. Melyik számban milyen reményekkel?
– 200 mellen a legjobbak az esélyeim, mert második vagyok az európai ranglistán. Igaz, ötvenen is, de az jóval rizikósabb műfaj. A vegyest pedig kihagyom, mert időben üti a 100 és a 200 mellet, és mostanában mindkettő nagyon jól megy.
– Érthető, hiszen három legnagyobb diadalát mégiscsak 200 mellen aratta. A budapesti Eb szép lezárása lenne pályafutásának, ha nem jönne jövőre a melbourne-i vb, onnan pedig már csak bő egy év a pekingi olimpia. Igaz, addigra huszonhét esztendős lesz, de egy német vagy skandináv úszónőnél az még nem kor…
– Mert ők annyian vannak, hogy versenyről versenyre rotálhatják egymást. Visszatérve hozzám: csak az Eb után döntöm el, folytatom-e, és ez elsősorban nem is az eredményektől függ majd, hanem a benyomásaimtól, a hangulatomtól. De az úszósporttal mindenképpen szoros kapcsolatban maradok, mert ősszel megnyitom az úszóiskolámat.
– És ha Kovács Ági után egyszer csak megjelenik az újabb őstehetség, akinek a két alsó végtagja genetikailag mellúszó lábtempóra „van beakasztva”, azonnal észreveszi majd?
– Remélem, azon leszek.