Az elnökség emberei

Ináncsy Miklós, a Ferencvárosi Torna Club elnöke július 27-én felajánlotta lemondását, de az elnökség tagjai azt nem fogadták el. Ugyanők – két kivétellel – augusztus 11-i levelükben aztán mégis lemondásra szólították fel Ináncsyt, ekkor már hiába. Több szempontból is képtelen helyzet. A tizenegy fős testületből a történtek miatt Kökény Beatrix, Sipos Jenő, Kruj Iván már távozott, Maglódi Lajos állítása szerint napokon belül megteszi ugyanezt, Albert Flóriánt és Wiesner Tamást pedig a társak bírták maradásra. Különböző okokból – az egyik magát szégyellte, a másik az elnököt, a harmadik a szituációt, amelybe közösen sodorták a klubot –, de tizenegy emberből hat úgy érezte, mindent azért nem szabad lenyelni. Jelzett a lelkük vagy legalább a gyomruk.
A történtek után ez a minimum – mondhatnánk, de ellenpéldaként nézzük a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségét! A testület két hete még komoly aktivitást mutatott, augusztus 7-re rendkívüli ülést hívott össze. Az egyetlen téma és a tét Schmitt Pál jövője volt. A tagok abban egyeztek meg, hogy a zárt ülésen elhangzottakról csupán az elnök adhat tájékoztatást, ő pedig azt közölte a sajtóval: a decemberi közgyűlésig mérlegre teszi politikai és sportvezetői szerepvállalásait. Néhány perccel később azonban, a megállapodást a lehető legotrombább módon megszegve, az egyik elnökségi tag megsúgta a távirati iroda munkatársának: Schmitt vállalta, hogy decemberig lemond, ennek fejében maradhatott. A MOB-vezérkar titkán így pár óra múltán a fél ország kedvére csámcsogott.
Az első pofont gyorsan követte a második. Gyárfás Tamás, a MOB alelnöke, átlépve az elnökségen és annak alig egyhetes határozatán, Schmitt azonnali megbuktatásának céljával rendkívüli közgyűlés öszszehívását sürgette szeptember 2-ára. Ebbe az akcióba azonban már csak az elnökség egyetlen tagját vonta bele, egyébként új, hasznosabb és gyakorlatiasabb társak után nézett.
Az elszenvedők részéről két súlyos sértés, megaláztatás, az elkövetők részéről két ugyanilyen súlyos etikai vétség. A MOB elnökségének – vagy akár tagságának – most kellene igazán mozgásba lendülnie. Újabb rendkívüli ülést sürgetni, kérdőre vonni, szankciót foganatosítani, lemondani, lemondatni. De a MOB elnöksége mozdulatlan és néma. Tetszés szerint sérthető, alázható.
A Ferencváros elnökségének legutóbbi közös tévészereplése után két sportkedvelő barátom is döbbenten hívott telefonon: Atyaisten, ha ezek az emberek vezetik a Fradit, akkor már semmin se csodálkozunk! Lám, a fenti összevetésben mégis őket voltam kénytelen pozitív példaként állítani. De mit várjunk akkor a MOB-tól?
Mások szerdán megjelent írásom miatt kerestek, és ahogy ebben a minden kérdés mentén kettészakadt országban az várható, az egyik oldalról gratuláltak, a másikról bíráltak, amiért megvédtem Schmitt Pált. Én viszont értetlenkedtem; nem Schmittet védtem, hanem a MOB-ot. Mert akiknek ez lenne a feladatuk, azok egyszer nem győznek veszélyeket kreálni, másszor észrevétlen mennek el valós veszélyek mellett. Ami engem illet, én az athéni olimpia után Schmitt Pál helyében igenis mérlegelés nélkül lemondtam volna, a MOB tagsága helyében pedig kierőszakoltam volna a lemondását. Csakhogy az elnököt akkor ok nélkül megerősítették, most ellenben ok nélkül támadják. Pedig a MOB-ot nem tőle, nem miatta kellene félteni.
A magyar történelem számos bizonyítékot szolgáltatott rá, hogy megannyi hiba, bűn és léhaság után egy árva jótétemény is elég lehet ahhoz, hogy valaki hőssé nemesüljön. A szigetvári Zrínyi Miklósé a legnyilvánvalóbb példa – soha nem késő, az utolsó pillanatot is meg kell ragadni.
Hősök persze manapság már nem teremnek. De legalább egyszer, egyetlenegyszer érdemes bátran és helyesen cselekedni.