Kántor hazatalált Kaposvárra

Hétfőn este a Hypo Tirol Innsbruck férfi röplabdacsapata a Közép-európai Liga nyitómérkőzésén négy szoros játszmában verte 3:1-re a Kométa-Kaposvárt. Az eredmény dacára a találkozón a somogyiak is nyertek: tizenkét évi légióskodás után visszatért hozzájuk az utóbbi évtized legeredményesebb hazai játékosa, a 166-szoros válogatott Kántor Sándor.

Busszal hány óra az út Kaposvárról Innsbruckba?
– Majdnem fél nap. A meccs után éjjel tizenegy órakor indultunk vissza, és délelőtt tízre értünk haza.
– Valószínűleg a német, az olasz és a japán bajnokságban sem szokott hozzá ilyen zötykölődéshez.
– Hát nem. Japánban többnyire a Shinkanzennel, a szuperexpreszszel utaztunk, de ha két óránál többet kellett volna vonatoznunk, akkor már repülőre ültünk. Ám semmi gond, itthon majd visszaállok a buszozásra. Ez az út egyébként ha hosszú volt is, az első felén szép emlékeket hozott elő bennem. Tudniillik amikor először külföldre szerződtem, ugyanerre mentem Dachauba, és emlékszem, először csak két sporttáska volt nálam…
– Nosztalgikus alkat? Hétfőn este Innsbruckban eltűnődött azon, hogy tizenkét év után játszik újra tétmecscset a Kaposvárral?
– Arra jól emlékszem, hogy legutóbb 1994-ben játszottam a Kaposvárban, a Magyar Kupa-döntőben, amit megnyertünk. Ha nem tévedek, a Tungsramot győztük le. De megmondom őszintén, Innsbruckban ilyenekkel nem foglalkoztam, akkor csak az járt az eszemben, hogy győznünk kell. Sajnos nem sikerült, amiben szerepük volt a külső körülményeknek is, mert a bírók enyhén szólva sem voltak elfogulatlanok a házigazdával szemben, de az is igaz, hogy nekünk is jobban kellett volna játszanunk. Elkeseredésre azonban nincs okunk, hiszen a Tirol erős csapat, s szerintem jó úton haladunk afelé, hogy egy-két éven belül a Kaposvár is az legyen, és ez alatt nem a hazai mércét értve.
– S ebben milyen szerepet vállal?
– Bár a válogatottságot lemondtam, szó sincs arról, hogy csak levezetni jöttem volna haza. Ahogy eddig tettem, igyekszem ezután is a maximumot adni a pályán. Ugyanakkor besegítek az edzősködésbe Mészáros Petinek, és még afféle menedzser is vagyok a csapat mellett, a szerb Galesevet például én hoztam ide. Emellett még intézem a marketingügyeket, szóval van feladatom bőven.
– Mit szól ahhoz, hogy elaprózza magát, pedig egy erősebb csapatban is játszhatna?
– Tény, hogy voltak és vannak is ajánlataim. Japánból azonban mindenképpen haza akartam jönni, mert nem túl szívderítő, ha az ember a világ túlsó feléről csak félévente vagy webkamerán látja a családját. A feleségem és a gyerekek az első három esztendőben kint voltak velem Oszakában, de az utolsó évben hazajöttek. Egyébként amióta itthon vagyok, hívtak olasz és német csapatok is, sőt felajánlották, hogy csak decemberig írjak alá a Kaposvárhoz, és az év végén viszszatérünk a témára. Ám én mindig úgy terveztem, hogy harmincöt éves korom tájékán visszajövök Kaposvárra.
– Mennyi időre kötelezte el magát?
– Öt évre, amiből az első kettő profistátust jelent, utána jönne két év levezetés, majd hivatalosan is bekapcsolódnék a szakmai munka irányításába. Az edzősködéshez szükséges papírjaim mindenesetre már megvannak.
– Volt Bajnokok Ligája-ezüstérmes, világválogatott, nyert CEV-kupát, rengeteg érmet, díjat, címet, s hogy ezekből egyet kiemeljünk, volt az olasz bajnokság legjobb játékosa, ami nagyon nagy szó. Hogy érzi, mindent kihozott magából, vagy azért van hiányérzete?
– Nincs. Azt hiszem, hogy elértem a maximumot. S azon nem is töprengek, hogy mit lehetett volna még erre rátenni.
– Az edzősködést viszont még csak most kezdi, és itt abszolút szabad a pálya ön előtt. S ahogy mondani szokás, a pálya csúcsa a szövetségi kapitányi poszt. Gondolt már rá?
– Bevallom, jó néhányan mondták már, hogy én vagyok a jövő szövetségi kapitánya. S azt sem tagadom, hogy ha ilyen jellegű felkérést kapnék, biztosan elgondolkoznék rajta. De ez a felvetés még nem igazán időszerű. Mégiscsak furcsán venné ki magát, ha a szövetségi kapitány még játszana az egyik csapatban.