Menthetetlenek

Roberto Landit bizony én is kirúgtam volna. És nem is három, hanem másfél meccs után. Amiért a Diósgyőr elleni bajnoki mérkőzés szünetében nem ment be az öltözőbe, hanem elücsörgött a kispadon, mondván, edzői intelmek nélkül is jól játszik a csapata. De van az úgy, hogy amikor az ember sületlenséget sületlenségre halmoz, akkor egy önmagában jogos döntése is csak a sületlenségek számát gyarapítja már. Menthetetlenül ez a sorsa Vízer László Máriusznak, a Sopron futballcsapata tulajdonosának is. És ez olyannyira magától értetődő, hogy az edzőit heti vagy olykor napi rendszerességgel cserélgető ámokfutó nem is érdemel meg egy önálló írást.
Az viszont már igen, hogy a magyar labdarúgásba be- vagy inkább leszálló külföldiek vajon miért múlják rendre alul még a hazai kollégáikat is. Elég, ha csak a közelmúlt két további példáját idézzük. Mondjuk Piero Pinit, az olasz húsipari vállalkozót, az egykori kispesti klubtulajdonost, aki a játékosokat is „élősúlyban” vette és szállította Afrikából a Bozsik-stadionba. Amúgy pedig hol a kispadon ült, mint a csapat első számú szellemi és lelki vezére, hol hetekre elvonult kiskunsági telephelyére, ahonnan néhány zacskó szotyiért árulta a Honvédot, vagy éppen megpróbálta minden erővel vidékre költöztetni. De említhetjük a bosnyák Darko Canadicot is, akinek az volt a kényszerképzete, hogy képes működtetni egy első osztályú csapatot, ezért napszakonként rendelte magához a békéscsabai játékosokat és az edzőket, hogy rendre közölje velük: momentán sajnos nincs pénze, de pár óra múlva biztosan lesz. És ez így ment, amíg a Békéscsabát vissza nem sorolták a harmadosztályba.
Mintha nem is a magyar foci lenne menthetetlen, hanem inkább a megmentői. Különösen a külföldiek. Akik így viszont azt az illúziót kelthetik a magyarokban, hogy utóbbiak talán nem is annyira roszszak. És esetleg éppen ezzel okozzák a legnagyobb kárt.