Már nem versenyszerűen kajakozik

Csak a szerencsés sportolóknak adatik meg, hogy elégedetten, hiányérzet nélkül zárják le a pályafutásukat. A tizenháromszoros világbajnok, háromszoros olimpiai ezüstérmes kajakos, Szabó Szilvia közéjük tartozik, pedig az elmaradt ötkarikás arany miatt éppenséggel lehetne benne keserűség.

Meglehetősen csöndben vonult vissza, döntését egy különben sem felkapott múlt heti sajtótájékoztató sokadik napirendi pontjaként jelentették be. Örül neki, hogy így történt, vagy sérti a hiúságát?
– Ha nagyon akartam volna, csinálhattam volna kisebb „botrányt” a visszavonulásom ürügyén, de nem vagyok az a típus. Szerintem teljesen hétköznapi történet, ha egy sportoló hosszú évek után abbahagyja a versenyzést. Ráadásul én nem szakadtam el a kajak-kenutól, mostantól a szövetségben dolgozom marketingaszszisztensként.
– Tizenháromszoros világbajnokként, háromszoros olimpiai ezüstérmesként teljesen elégedetten tette le a lapátot, vagy van önben hiányérzet?
– Teljesen elégedett vagyok. Ha valaki a pályafutásom elején azt mondja, ilyen eredményeket fogok elérni, biztosan elfogadtam volna.
– Az olimpiai aranyérem sem hiányzik?
– Háromszor is harcba szálltam érte, mindháromszor ezüst lett belőle. Úgy is mondhatjuk, csak három ezüst, meg úgy is, három ezüstérmem is van. Én a versenyek után sem keseregtem sokáig, most viszont egyértelműen a második megközelítést érzem helyénvalónak.
– Az utolsó két évet sem sajnálja?
– Miért sajnálnám?
– Nem akarom megsérteni, de az eredményei nem javultak, hogy mást ne mondjak, az idén nem jutott ki a hazai rendezésű, szegedi világbajnokságra.
– Magam is visszahallottam, hogy mennyien sajnáltak, s hogy milyen rossz lehetett nekem a partról nézni a többieket. Én egyáltalán nem így éltem meg. Nem mondom, az utolsó egy méteren, a célba érkezéskor szívesen cseréltem volna a lányokkal, de az azt megelőző négyszázkilencvenkilencen, hát még a kemény edzéseken már kevésbé. Kicsit sem irigykedtem rájuk.
– Visszaesésének mi volt az oka? Természetesen nem mint nőtől, hanem mint versenyzőtől kérdezem: kiöregedett vagy már nem volt olyan erős a sikeréhsége, netán az ön példája is azt bizonyítja, Magyarországon a hölgyeknél csak az a kajakos lehet eredményes, aki Fábiánné Rozsnyói Katalinnál készül?
– Mindhárom. Az athéni olimpia után, el kell ismernem, elsősorban pszichésen elfáradtam. Legbelül éreztem, hogy a következő olimpián már nem fogok indulni, így sem az nem hajtott eléggé, hogy újabb világbajnoki aranyérmet szerezzek, sem az, hogy „megmutassam” Kati néninek.
– Most, hogy abbahagyta a versenyzést, már nyíltabban beszélhet a Fábiánnéval történt összetűzéséről, avagy szövetségi alkalmazottként még jobban vigyáznia kell a szavaira?
– Másképp fogalmaznék, nem szerencsés két évvel ezelőtti eseményeket bolygatni.
– Ezek szerint szükség lenne a békülésre.
– Én készen állok rá, elsősorban Kati nénin múlik a dolog. Ha másért nem is, közös céljaink érdekében szükség lenne erre.
– Még mielőtt ezzel lezárnánk az ügyet, hadd kérdezzem meg: Fábiánné az olimpia előtt tényleg felajánlotta önnek, hogy induljon Janics Natasával párosban? Avagy csak a makacsságán múlott az olimpiai arany, azon, hogy kitartott barátnője, Bóta Kinga mellett?
– Ez még 2004 tavaszán történt, s Kati néni tényleg felajánlotta a lehetőséget. Én azonban ettől elbizonytalanodtam. Ahhoz voltam hozzászokva, hogy Kati néni dönt, ő mondja meg, mit kell csinálni. S akkor úgy gondoltam, ha előtte három évig mindent megnyertünk Kangával, akkor ki kell mellette tartanom. Ha másképp döntök, lehet, hogy én indulok Natasával, és mi is nyerünk Athénban, de nem bántam meg, hogy így tettem.
– Az imént azt mondta, 2004-ben érezte, hogy Pekingben már nem fog indulni. Miért is nem, hiszen még csak huszonnyolc éves, Kovács Katalin például kettővel idősebb önnél?
– Két év múlva én már babázni szeretnék. Egy megerőltető olimpiai felkészülés után ráadásul muszáj pihenni, és én úgy gondoltam, számomra a család most már fontosabb, mint a versenyzés.
– A kajakosok olykor panaszkodnak, hogy az eredményeik nincsenek arányban az elismertségükkel. Marketingasszisztensként ebből a szempontból ön a folyó túlpartjára evezett át. Vannak saját elképzelései?
– Igen, de ezekről még korai lenne beszélni. A tekintetben változatlan a véleményem, hogy a kajak-kenusoknak ismertebbeknek kellene lenniük. S nem is feltétlenül az ő érdekükben.