Az erkölcs ára

Képzeljék el, hogy az egyik legjobb magyar labdarúgó összerúgja a patkót edzőjével, mire fel az nevelési szándékkal a juniorok közé száműzi, s még percekre sem hajlandó betenni a csapatba. A szövetségi kapitány megpróbál közvetíteni, s bár a makacs sztárocska nincs formában, behívja a válogatottba. A klubedző erre visszarendeli többi futballistáját a keretből, a szövetségi kapitány pedig kilátástalannak érezvén helyzetét, önként lemond.
Lehetetlen? Igen az. Nem állítom, hogy a példa minden elemében teljesen analóg az immár az egész sportágat érintő Fábiánné Rozsnyói Katalin–Janics Natasa kajakos perpatvarral. Annyiban azonban mindenképpen helytálló, hogy a magyar labdarúgó-válogatott mindenkori szövetségi kapitányának meg sem fordulna a fejében lemondani csak azért, mert az egyik játékos vagy sikeres klubedző sértődöttsége, hiúsága miatt nem tudja összeállítani a legjobb tizenegyet. (Ami egyébként egyáltalán nem példa nélküli.) Futballunkban ez fordítva szokás: csapatépítés, a „jövő” ürügyén kapitányunk nem hívja be a legjobbakat. Tovább nem kísértem a lehetetlent, a labdarúgás és a kajak-kenu összehasonlítását, csupán abban kapaszkodom meg, hogy az erkölcs nem viszonylagos. Van, aki ezt tudja, van, aki nem.
Angyal Zoltán tudja. Csúsztatás lenne a kajak-kenu elmúlt évtizedének sikereit csak ezzel magyarázni, de a szövetségi kapitány kedden bejelentett lemondása visszamenőlegesen is sok mindent igazol. A kajak-kenu válogatott összeállítását nem parciális érdekek vezérelték, a döntések szakmai meggyőződésből fakadtak.
Angyal Zoltán lemondása sok mindent most is a helyére tett. Az elmúlt napokban meghökkentő pletykák keltek szárnyra. A szegedi klinikán átfolyatott, összetételét tekintve feltétlenül titkos infúziótól kezdve az üzleti körök követeléséig sok mindenről hallhattunk. S ha bárki bármilyen sanda szándékot fontolgatott, tervéből a kapitányt nem hagyhatta ki. Hiszen ő bárkit bármikor berendelhet doppingvizsgálatra, s a világversenyekre végtére ő nevezi be az egységeket.
Leköszönésével Angyal Zoltán minden további találgatásnak elejét vette. Elhihetjük neki, csakis azt mérlegelte, hogy a Kovács, Janics kettős nemzeti kincs, amit megpróbált megmenteni. Nem csak önmagának, mindannyiunknak. Az elkövetkező napok kérdése, hogy üzenete meghallgatásra vagy süket fülekre talál.
A történtek után tarthatatlan Janics és Fábiánné álláspontja, a „jól érzem magam Szegeden” és a „nem kell nekem Natasa”. Valakinek engedni kell, még inkább mindkét félnek. Az sem kérdéses, hogy kinek kell megtennie az első lépést. Az erkölcs ebben is segít. A korkülönbség és az edző–versenyző általános viszony nem igényel magyarázatot.
S ha szép szóval nem megy a kibékülés, az üzlet, a pénz előbb-utóbb úgyis közbelép. S ha addig fajul az ügy, akkor az is biztos, nem Angyal Zoltán fizeti a legnagyobb árat.