Tour de Peking

Vége a Tour de France-nak. Talán nemcsak idénre, hanem mindörökre, bár ez azért nem valószínű. Hiszen a verseny, egyáltalán a profi kerékpársport jövőjét nem a doppingellenőrök vagy a klasszikus sporthagyományok egyre anakronisztikusabb benyomást keltő őrzői, de még csak nem is a versenyzők és az edzők határozzák meg, hanem a rendezők és a támogatók. Vagyis a pénz. Amíg lesz belőle annyi, amennyiért érdemes indulni, és szinte mindent kockára tenni, addig biztosított a holnap. Hogy milyen holnap, az persze más kérdés. De máris akadnak olyan vélemények, amelyek szerint az idei botránysorozat nem is árt, inkább használ, hiszen fokozza az érdeklődést.
Valóban, roppant érdekes figurák a lebukottak. Az egyik – Vinokurov – tegnap még meg akart halni, ma már agyonveri a mezőnyt, és felfoghatatlannak tartja, hogyan manipulálták pozitívvá a mintáját. Még poénkodni is képes, amikor azt mondja, ha tényleg az apja vérét kapta volna meg, abban nem lenne más, csak vodka. A másik – Rasmussen – nemhogy az igazsághoz, még saját hazugságához sem hű; először azt állítja, Mexikóban készült, aztán bevallja, hogy Olaszországban, végül újra csökönyösen ragaszkodik Mexikóhoz. Őt rajta sem kaphatták, mert erre sem adta meg az esélyt. De legalább ennyire izgalmasak a még versenyben lévők, a „tiszták” is. Ők minősítik így magukat, és az ártatlanság vélelme bizony mindenkit megillet. Legalábbis jogi értelemben. De ha tíz háromméteres ember közül csak ötről bizonyosodott be, hogy növekedési hormonokon él, a másik ötöt talán mégse kelljen fenntartások nélkül csodálni.
A Tour de France és a versenyzők vonzereje természetesen nemcsak a fentiekben rejlik. Hanem abban is, hogy egyébként nem kisstílű, piti, tehetségtelen csalók. Nem szereltek motort a bringájukra, nem vágtak le a napi adagból a kiserdőn át harminc kilométert. Eredményeik mögött valós, egyszerű földi halandó számára utánozhatatlan teljesítmények (is) rejlenek – a magyar közélet sztárjai közül már ezzel kimagaslanak –, hiszen bármilyen rásegítéssel is, de valóban ők gyötrődtek a Pireneusok emelkedőin.
Másrészt az is nyilvánvaló, hogy a nemzetközi élsportban nem csak a kerekesek doppingolnak. Ha olyan úszót látok, aki állóképességi számban világrekordot javítva, a célba érkezés pillanatában pihegés, azaz oxigénadósság nélkül öklöz, vagy olyan futballistát, aki a hosszabbításos meccs százhuszadik percében is tizenhatostól tizenhatosig sprintel – miközben az elődök még húsz éve is úgy rogytak földre kilencven perc után, mintha haslövést kaptak volna –, nem érzem sokkal jobban magam, mint Contador ünneplésekor. Hogy tömegesen mégis miért csak a profi kerékpározók dőlnek meg? Mert vagy szemérmetlenebbek – lásd Vinokurov – az átlagnál, vagy éppen eléjük kerültek a doppingvadászok.
Nem vitás, valamit tenni kellene, de az általános igény mellett nincs konkrét terv. Mert a „dobjuk be a gyeplőt, mindenki szedjen, amit akar” nem tekinthető annak. Pedig a probléma egy évvel a pekingi olimpia rajtja előtt különösen aktuális. Hiszen ahogy Rasmussent képtelenség volt elérni a felkészülés közben, úgy egy otthon edző kínai sportolót még inkább az. És őt biztosan nem fogja visszaléptetni a saját csapata.
A téma számunkra húsbavágó, mert mi, magyarok Pekingben sokkal többet nyerhetünk, mint a Touron. Ezáltal persze ugyanennyivel többet is veszíthetünk.