Három sima meccs, a negyedik azonban fordított lett, hiszen az anyagi gondokkal kínlódó Honvéd a Kőér utcában 8-5-re elintézte a Vasast. Méghozzá úgy, hogy a hazaiak félidőben 4-0-ra, a 19. percben már 5-0-ra, három negyed elteltével pedig 7-2-re vezettek. Ekkor egy civilben mellettem álló játékvezető megjegyezte, úgyis három lesz a vége; 8-2-nél úgy látszott, téved, ám a Vasas hármat vágott a hajrában, így alakult ki a 8-5. Az előzmények ismeretében olyan eredmény, amellyel egyik fél sem lehet maradéktalanul elégedetlen.
Vad Lajos, a Honvéd vezetőedzője például, utalva az ugyancsak a jussukra váró kecskeméti futballisták akciójára, megjegyezte: ,„Hát hasmenéssel nem rohangásztunk ki a meccs közben, az biztos. Nem úgy tűnt, mintha olyan nagy bajban lennénk.” Valóban nem.
Az avatatlan szemlélő inkább a Vasasról hitte volna ezt, meg is kérdeztük a háromszoros olimpiai bajnok Kiss Gergelyt: ez az a ritka alkalom, amikor tulajdonképpen örülni kell a háromgólos vereségnek is? – Is-is, fura egy meccs volt. Úgy kezdtünk, mintha nyaralásról estünk volna be, bár ez a hasonlat sem pontos, mert a dán labdarúgó-válogatott az 1992-se Eb-re például a strandról érkezett, mégis aranyérmes lett. Már-már túlságosan idillinek látszott a helyzetünk, minden rendben volt, és ilyenkor, fogalmam sincs, miért, többször beütött már a ménkű. – Részben talán azért is, mert ismerték a honvédosok gondjait, és ha csak tudat alatt is, de ezért valamelyest leengedtek? – Nem hiszem. Természetesen beszéltünk róla, sajnálom is a srácokat, én is voltam hasonló helyzetben. De ettől még nem pátyolgattak az ellenfelek, nem karmoltak meg ritkábban, nem nyúltak gyengédebben a számba. Úgyhogy a visszavágón nekünk is el kell kezdeni vízilabdázni. Ráadásul otthon, a Komjádi-uszodában játszunk, meglátjuk, melyik hazai pálya lejt jobban. Mivel a szombati összecsapás 18 órakor kezdődik, ez valamivel este hét után kiderül. Hosszabbítás esetén pedig fél nyolcra.
