Volt pite, nem volt pite

Női kézilabda-válogatottunk végre mindent megmutatott abból, amit tud. Sőt, talán valamivel többet is annál. Így győzhette le 32–31-re az olimpiai és vb-bronzérmes Spanyolországot, ráadásul 4 pontot visz tovább. Helyszíni riport.

Valószínűleg soha nem történt még meg, hogy egy klub teljes utánpótlása kapja magát, és útra keljen, hogy világversenyen biztassa hazája válogatottját. Így a Ferencváros pénteki kezdeményezése – a háromszáz kézilabdás palánta újvidéki túrája – szurkolótörténeti esemény.

Az pedig már-már sporttörténeti, hogy női válogatottunk bombaerős ellenféllel szemben, pillanatnyi megingás nélkül, hatvan percen át uralva a meccset volt képes győzni. Legutóbb a 2003-as, horvátországi vb elődöntőjében, a Koreai Köztársaság ellen élhettünk át hasonlót; úgy látszik, egy határ átlépésével, és dél felé kell vennünk az irányt.

Együttesünk 4–0-s, 9–4-es villámrajttal nyitott a kissé kényelmesnek, nagyképűnek tűnő rivális őszinte megdöbbenésére. Kovacsics Anikó ezt a kispadról testközelből figyelhette, így meg is erősítette: „Én is úgy láttam, hogy érdekesen álltak hozzá az egészhez a spanyolok, az elejétől kezdve. Mi pedig olyan tempót diktáltunk, hogy még én is elfáradtam, pedig nem is játszottam.”

Tomori Zsuzsanna bezzeg igen, és még hogy! Brillírozott, tizenkét gólt vágott, mégis szabadkozással kezdte, majd az ellenfél értékelésével folytatta szavait: „A horvátok ellen nagyon elfáradtam, a németek ellen ezért nem ment, most viszont jól jött ez a pihenőnap. Meg az is, hogy a spanyolokon úgy éreztem, végig abban a hitben vannak, hogy úgyis fordítanak majd.”

12–11 után ki is egyenlítettek, de szünetre ismét háromra nőtt a differencia (17–14), ami később ötgólosra hízott, és végül megállapodott egynél. A 32–31-es diadal kulcsadata a 32 lőtt gól, hiszen az ibériaiak két korábbi fellépésükön 20-at és 21-et kaptak; ám Herr Orsolya nevét is joggal harsogta a publikum, mert kapusunk ugyan folyamatosan nem parádézott, de a legélesebb szituációkban kapott vagy rúgott bele a leglehetetlenebb labdákba. Százhuszonötödik válogatottságát így emlékezetesen és e szavakkal ünnepelte: „Ugyanazt mondhatnám, amit a német meccs után (akkor nemes egyszerűséggel kijelentette, imádja a csapattársait – a szerk.), a mostani mérkőzés annyiban volt más, hogy ezt végig uraltuk. Leírhatatlan, milyen érzés így legyőzni a vb- és olimpiai harmadik helyezettet.”

Karl Erik Böhn szövetségi kapitány viszont ezúttal könnyebben megtalálta a szavakat, mint két nappal korábban. A németek legyűrése után a könnyeit nyelte, most bezzeg higgadtan és magabiztosan elemzett: „Ebben a győzelemben hittünk, mert ismertük a spanyolok gyenge pontjait, és előre meghatároztuk, ha ezt és ezt tesszük, ez és ez fog történni. Hatvan percen át irányítottunk, még akkor is, amikor szoros lett az állás.” A norvég tréner még poénkodott is egyet Tomorin, hiszen előbb az „átlagos” kifejezést használta teljesítménye minősítésére, majd kibökte: „ááá, fantasztikus volt”. Amit persze úgy is gondolhatott, hogy Tomoritól ez az átlag.

E villáminterjúk készítésekor még csak annyi tudtunk, hogy együttesünk a spanyoloktól zsákmányolt két pontot beviszi magával a középdöntőbe, a német–horvát összecsapás végkimenetelétől függött, újabb kettő is társul-e mellé. Az azonban már ekkor tény volt, hogy a D kvartettből Montenegró, Románia és Oroszország érkezik Versecről. Böhn arra is frappáns feleletet adott – Jelent-e bármilyen terhet a spanyolok elleni produkció és a váratlanul jött esélyesség a folytatásra? –, ugyanis azt válaszolta: „Teher a horvátok elleni vereség után volt rajtunk. A vállunkat most leereszthetjük, a fejünket viszont felemelhetjük.”

Amikor itt tartottunk, Szucsánszkiék üdvrivalgásban törtek ki. Persze nem a kapitány sziporkáját díjazták, hanem azt, hogy ekkor jutott el hozzájuk az utánpótlás-játékosok által becsempészett almás pite.

Ilyen játék után járt ennyi. Mert amit láttunk, az nem volt pite.