Pályán és lelátón egyaránt huszáros hajrá következett: 21–21-ről alakult ki a 24–21-es diadal – olyan meccset nyertünk, amilyet elveszíteni szoktunk –, a tribünön pedig a régi magyar huszárok egyenruhájába bújt drukkerek vigadtak „mindenféle civilekkel”.
A győzelem és az ezzel járó, máris biztos továbbjutás elképesztő reakciókat váltott ki az érintettekből. Karl Erik Böhn szövetségi kapitány például könnyeit nyelte, és már-már szerelmi vallomással felérően mondta: „Az érdem nem az enyém, hanem a játékosoké, mert bevallom, nem hittem a győzelemben, gondolatban már útban voltam Magyarország felé. Ők azonban nem adták fel, akkor sem, amikor a norvégok már rég feladták volna.”
Bulath Anita azt emelte ki, a legfontosabb, hogy ennyire tudtak egymásért küzdeni, Szamoránsky Piroska már előre tekintett, amikor kijelentette: „Nagyon boldogok vagyunk, és ebből a boldogságból fogunk erőt meríteni péntekre, a spanyolok ellen is.” Herr Orsolya ellenben úgy döntött, egyelőre még a pillanat nagyszerűségének adja át magát: „Szenzációs érzés így lejönni a pályáról, ilyen meccs után. A második félidőre összeállt a védekezésünk, nem hiába kértem a többieket, segítsenek, mert én is csak akkor tudok nekik segíteni, és sikerült. Imádom a lányokat!”
Ezzel pár ezren voltak így szerda este, és imádat, őrület innentől még fokozódhat. Hisz a csütörtöki szünnap után pénteken következnek a spanyolok, vasárnaptól pedig a középdöntő.
A teljes mérkőzés:
