Azzal, hogy a C csoport első szerdai mérkőzésén a spanyolok 25–21-re legyőzték a horvátokat, a mieink előtt két út maradt: menekülés a győzelembe, vagy irány a süllyesztőbe és haza. Felért számunkra egy élve boncolással a horvát technikai hibák már-már végtelen sorozata a spanyolok ellen az előmeccsen, de nem értünk rá tűnődni, miképp lehetett tőlük kikapni, hisz inkább azon tépelődtünk, hogyan lehetne a németeket legyőzni. Játékosaink egyetértettek abban, hogyan: hátul labdákat kell elhalászni, meg persze minél többször védeni, hogy gyors indításokból, lerohanásokból szerezzük a „könnyű” gólokat.
– Győztünk – megvan a továbbjutás
A magyar női kézilabda-válogatott óriási győzelmét és annak izgalmait újra átélheti percről percre frissült tudósításunkban! Ide kattintva elérhető.
– Hol van már... – keddi keserűségünk tárgya és a remény
• Tragikus kapusbaki miatt máris a kiesés szélén a magyar válogatott
• Szakadék szélén: elképzelhetetlen a magyar kiesés?
Elméletben tehát felkészültünk, következhetett a gyakorlat. A magyar szurkolókat az előző napi vesszőfutás sem tántorította el; még nagyobb számban jelentek meg a lelátón, és szinte az első sor előtti korlátra csimpaszkodva szurkoltak. Aztán már a nyolcadik percben kénytelenek voltak ébresztőt harsogni, mert 1–6-ra álltunk. A felszólítás hatott, a folytatásban világversenyen elvárható agresszivitással és mozgással védekezett együttesünk. Ugyanezt támadó teljesítményéről kezdetben nem mondhattuk el, e kettő eredőjéből alakult ki szünetre a 11–14. Jobbára a Görbicz-Szucsánszki-Bulath trió küzdött középen, és bár mindhárom játékos erényei különlegesek és tagadhatatlanok, ez valószínűleg Európa legalacsonyabb hátsó belső hármasa. Schülke is azért védhetett 30 percen át 47 százalékra, mert a mieink oda céloztak, ahol rést láttak a falon; nekünk ez jobbára látszatlehetőség volt, az ellenfél szemével nézve ellenben csapda, kikényszerített lövősáv.
A fordulás azonban meghozta a fordulatot is. Ha létezik e sportágban is magyaros stílus, akkor annak szlogenje a többet ésszel, mint erővel – emellett persze többet ésszel, mint ész nélkül –, ennek szellemében peregtek akcióink. Betörés, bejátszás, egy villanás itt, egy sziporka ott, de a siker kulcsa ezúttal a védekezés volt. No meg az, hogy Herr Orsolya megmutatta a kapuban a németeknek, ki az úr a háznál, és Kiss Éva is beugrott kifogni egy büntetőt. Úgyhogy a második felvonásban össz-vissz' egy hetest, azaz hét gólt kaptunk.
Pályán és lelátón egyaránt huszáros hajrá következett: 21–21-ről alakult ki a 24–21-es diadal – olyan meccset nyertünk, amilyet elveszíteni szoktunk –, a tribünön pedig a régi magyar huszárok egyenruhájába bújt drukkerek vigadtak „mindenféle civilekkel”.
A győzelem és az ezzel járó, máris biztos továbbjutás elképesztő reakciókat váltott ki az érintettekből. Karl Erik Böhn szövetségi kapitány például könnyeit nyelte, és már-már szerelmi vallomással felérően mondta: „Az érdem nem az enyém, hanem a játékosoké, mert bevallom, nem hittem a győzelemben, gondolatban már útban voltam Magyarország felé. Ők azonban nem adták fel, akkor sem, amikor a norvégok már rég feladták volna.”
Bulath Anita azt emelte ki, a legfontosabb, hogy ennyire tudtak egymásért küzdeni, Szamoránsky Piroska már előre tekintett, amikor kijelentette: „Nagyon boldogok vagyunk, és ebből a boldogságból fogunk erőt meríteni péntekre, a spanyolok ellen is.” Herr Orsolya ellenben úgy döntött, egyelőre még a pillanat nagyszerűségének adja át magát: „Szenzációs érzés így lejönni a pályáról, ilyen meccs után. A második félidőre összeállt a védekezésünk, nem hiába kértem a többieket, segítsenek, mert én is csak akkor tudok nekik segíteni, és sikerült. Imádom a lányokat!”
Ezzel pár ezren voltak így szerda este, és imádat, őrület innentől még fokozódhat. Hisz a csütörtöki szünnap után pénteken következnek a spanyolok, vasárnaptól pedig a középdöntő.
A teljes mérkőzés:
