Mivel a kvartett másik – kronológiailag első – összecsapásán a németek kikaptak a spanyoloktól, két szélsőséges forgatókönyv lapjai peregtek végig előttünk. Az első szerint legyőzzük a németeket, majd pénteken a spanyolokat is, a horvátok pedig mindkettőjükkel szemben alulmaradnak, így kiesnek, a mieink számára pedig múló rosszullét lesz csak a keddi fiaskó, hiszen négy ponttal, büszkén masírozunk tovább a középdöntőbe. A másik verzió ellenben úgy szól: szerdán a spanyolok legyűrik a horvátokat, a németek pedig a magyar válogatottat, így este tízre már visszavonhatatlanul ki is zuhanunk.
A sportág hazai viszontagságait alig ismerő külföldi szaktekintélyek utóbbit még mindig szinte elképzelhetetlennek vélik. Nerea Pena, a Ferencváros spanyol légiósa például érdeklődésemre leszögezte, továbbra is a mi csapatunktól tart leginkább, Günter Pfeistlinger, az európai szövetség osztrák tisztségviselője pedig nem is vette komolyan aggályaimat, mosolyogva rám legyintve mondta: „Ugyan már, a németek esnek ki, ti pedig simán tovább fogtok jutni”.
Norvég szövetségi kapitányunkat, Karl Erik Böhnt sem hagyta cserben skandináv derűje, számomra kissé kincstárinak tűnő optimizmussal fejtegette: „A horvátok szinte az egész mérkőzés során a hatosukon belül védekeztek, a játékvezetők engedték nekik, így képtelenek voltunk terveinknek megfelelően támadni. Ez még egyszer nem fordulhat elő, már csak azért sem, mert a németek és a spanyolok a szabályoknak megfelelően védekeznek, amire fel lehet készülni.” Alapkérdésnek tűnt, egy nyúlfarknyi nap leforgása alatt Böhn képes lesz-e ezt a meggyőződést és a számunkra olykor egészen indokolatlannak, érthetetlennek tetsző északias önbizalmat átplántálni a mi inkább délies lelkületű játékosainkba. Amikor ilyen irányú kételyeimet megfogalmaztam neki, még engem is igyekezett megnyugtatni: „Nincs szükség arra, hogy győzködjem a csapatot, mert kiváló szellemiségű játékosokból áll. E tekintetben a norvégoknál is erősebbek vagyunk.”
Isten adja – rebegtem, aztán Görbicz Anitához fordultam, aki azt mondta, amit ilyen helyzetben mondani kell: „Az első meccset elrontottuk, de gyorsan túl kell lépnünk rajta, mert innentől már nincs megállás. Ennél sokkal többre vagyunk képesek, ezt nemcsak magunknak kell bizonyítanunk, hanem a szurkolóinknak is, akik miattunk jöttek el Újvidékre. Csak az ő hangjukat hallani, csak őket látni a lelátón, ezt meg kell hálálnunk nekik.”
Mi mással, mint győzelemmel. Válogatottunk tagjai a pekingi olimpia balul sikerült csoportmeccsei után is erőt és hitet merítettek a tribünről feléjük áradó szeretetből és hitből, így diadalmaskodtak a románok felett a negyeddöntőben. A mostani keretben azonban jelen állapotában valószínűleg kisebb a potenciál, igaz ma „csak” a németeket kellene legyűrni valahogy. Ami természetesen nem lesz egyszerű. Klasszis beállósuk, Anja Althaus is ezt éreztette velem, hiszen érdeklődésemre nem is nyilatkozta, hanem már-már üzente: „Keményen küzdöttünk, de a spanyolok nagyon erősek, és a mi fiatal, tartalékos csapatunktól nem futotta többre. A magyarok azonban egészen más stílusban kézilabdáznak, nem gyakorolnak akkora és folyamatos nyomást az ellenfélre, és ez nekünk kedvezőbb. Mindig különleges meccseket vívunk egymással, a mostani is az lesz. És mint ahogyan az utóbbi időben, megint saját magunkat tartom esélyesebbnek.”
Erről felesleges volt vitát nyitni, az ellenérveket este 20.15-től kell úgyis kifejteni. A pályán, ahol már a tettek beszélnek.
