Némi kárpótlást, megnyugvást jelent, hogy a holnap kezdődő tizedik kontinensviadalon tizedik részvételét jegyzi csapatunk. Amelyet azért még többre tartunk annál, semhogy beérjük a coubertini elvvel, azaz számunkra nem a részvétel a fontos. Ráadásul azt sem állíthatjuk, hogy a németek mögötti, fehéroroszok és azeriek előtti kijutás a kvalifikációs csoportból a bravúr kategóriája lenne; annak mostantól kellene következnie Újvidéken, majd remélhetőleg a legjobb hat között Belgrádban.
Mivel az 1994-ben életre hívott női Eb-t a páros évek decemberében rendezik, alapvetően kétféle tornát különböztethetünk meg: az olimpiai kvalifikációsat és az olimpiát követőt. Utóbbi jelentősége a nyári hősök számára gyakran kimerül a levezetésben, a generációváltásban, a csalódottak azonban inkább zsákmányszerzésre használják a kontinensviadalt.
E kettősséget a magyar válogatott eredményei is híven tükrözik. 1996-ban sikernek számított az atlantai bronz, a dániai Eb-n tartalékos együttesünk tizedikként zárt. 2000-ben a Sydney-ben hatgólos előnyről elveszített döntő ejtette sebekre gyógyírt adott a bukaresti Eb-arany. (Az eddigi kilenc alkalomból csupán Magyarország volt képes megtörni a skandinávok kettős hatalmát, az öt norvég és három dán Eb-diadal mellett e 2000-es elsőséggel.) 2004-ben az athéni 5. helyezés miatti csalódás és a hazai pálya decemberben a dobogóra, földrészünk 3. helyére emelte a válogatottat. Végül 2008-ban Pekingben bravúrként értékeltük a 4. helyet, szöges ellentétben az év végi, macedóniai nyolcadikkal. A ciklikusság mellett egy tisztán kirajzolódó, baljóslatú trend is észlelhető, legutóbbi négy Eb-szereplésünk helyezései ekként sorjáznak: 3, 5, 8, 10.
Mint már említettük, Londonról lemaradt nemzeti együttesünk, sőt a legutóbbi Eb, 2010 óta nem járt a nemzetközi porondon, ezért számára egészen szokatlan szituációban készült a szerbiai erőpróbára: visszatérőként. Sőt, több világversenyes újoncot is avat, köztük Karl Erik Böhnt, a magyar kézilabdázás első külföldi szövetségi kapitányát. Böhn, azaz „KEB” így két okból is teljes joggal jelentette ki, hogy élete kihívása előtt áll, hiszen csapata egy egész országot képvisel majd. Méghozzá reményei szerint kiválóan – derül ki az alábbi, még az elutazás előtt folytatott beszélgetésből:
– A magyar válogatott lemaradt Londonról, ez múltbéli tapasztalataink alapján inkább növeli esélyeinket, mint csökkenti. Ön szerint is?
– Szerintem nem. Aki részt vehet az olimpián, abból csak erőt meríthet. Úgyhogy mi másban bízunk.
– Kiben, miben?
– Például abban, hogy a Ferencváros és a Győr is remekel a Bajnokok Ligájában, csak egy nemzet szerepel két csapattal a legjobb nyolc között, a magyar. A felkészülésünk is jól sikerült, megnyertük az Eb előtti utolsó tornát, a kijevi Turcsin-kupát. Igaz, nem találkoztunk bombaerős ellenfelekkel, de ha a csapat képes a saját szintjén teljesíteni, senkitől sem kell félnie, mindenkit legyőzhet. Egyetlen válogatottra sem cserélném el a magyart! Hogy mást ne mondjak, Tomori Zsuzsa olyan szezont produkált, amilyet én még női kézilabdázótól soha sehol nem láttam. Ha így folytatja, Eb-gólkirály lehet, és nem egyedül kell megnyernie a meccseket, mellé még pályára küldhetek hat játékost.
– Ahhoz, hogy Tomori gólkirály lehessen, minél több mérkőzést kellene játszania. Minimum hatot, de inkább nyolcat. Az első középdöntős, a második elődöntős tagságot feltételezne.
– Ha az első meccsen legyőznénk a két sérült kulcsjátékosukat nélkülöző horvátokat, másnap önbizalommal telve, kissé megnyugodva kezdhetnénk a németek ellen. Akik bármire képesek. Legutóbb hazai pályán előbb három góllal kikaptak a románoktól, majd másnap 21 góllal verték őket. Úgyhogy tényleg minden megtörténhet, de mindenre fel is készültünk.
Olvassa tovább a hétfői Magyar Nemzetben!
