Avenue Hope, azaz a remény útja – így nevezik Liverpoolban a római katolikus és anglikán katedrálist összekötő sétányt. Mintha 2014-ben letéríthetetlen lenne erről az útról a Pool, hiszen idei bajnoki mérlege 13 mérkőzésen 11 győzelem és 2 döntetlen. Az új esztendő még az ötödik helyen köszöntött rá a gárdára, azóta azonban olyan sorozat vette kezdetét, hogy az még az 1977 és 1984 között négyszer BEK-et nyert társaságnak is dicséretére válna. 4-0 a városi rivális Everton és a Tottenham ellen, az Arsenallal szemben már félidőre kialakul ez az eredmény, és a vége 5-1, a Manchester United megússza 3-0-lal.
A klub ifjabb hívei azt mondogatják, ez maga a csoda. Az idősebbek meg azt, dehogy, ez a normális. Hisz ők pontosan tudják, miért virít az Anfield Roadon, a legendás menedzser, Bill Shankly életnagyságú, a stadion bejáratát vigyázó szobra alatt a következő felirat: „Boldoggá tette az embereket”. Ennél egyszerűségében is fennköltebb elismerés elképzelhetetlen. Pedig Shankly 1959 és 1974 között „csak” lerakta az aranykor alapjait, és utódja, Bob Paisley irányításával lépett fel Európa trónjára a Pool. Paisley a tradicionális angol futballiskola híveként vallotta, hogy a labdarúgás egyszerű játék, csak az idióták bonyolítják túl; ennek szellemében például e szavakkal küldte pályára az első BEK-diadal szempontjából meghatározó negyeddöntő hajrájában, a St. Étienne ellen David Fairclough-t: „Menj be, és csinálj valamit!” Ő bement, és csinált. Berámolta a továbbjutást érő gólt. A Liverpool pedig története során először BEK-et nyert, majd 1978-ban megvédte címét, sőt 1981-ben és 1984-ben is megszerezte a trófeát. Ez volt az az időszak, amelyet a megbízható és klasszis kapus, Ray Clemence így jellemzett: „Néha úgy érzem, szinte fölösleges vagyok ebben a csapatban. Ha kétszer-háromszor védenem kell, már eseménydús a napom.”
Hiába, a Liverpool nemcsak futballban, hanem dumában is messze vetélytársai előtt járt. A városi rivális Everton Shanklytől kapta a legnagyobbakat. A hajdan hétszeres skót válogatott egyszer kijelentette: „Ha az Everton itt játszana a kertem végében, behúznám a függönyöket”, másszor azt mondta, „A Mersey partján játszik a világ két legjobb csapata: a Liverpool és a Liverpool-tartalék”. Amikor meghallotta, hogy Alan Ball az Evertonhoz igazol, közölte vele: „Semmi baj, Alan. Legalább egy nagyszerű csapat közelében játszhatsz”. Lou Macari és a Manchester United is megkapta a magáét, miután kiderült, hogy a középpályás az MU-t választotta a Pool helyett, hisz Shankly kibökte: „úgyis csak a tartalékcsapatba szántam”. Az összetartozás erejéről nemcsak a földkerekség legismertebb klubindulója, a You’ll Never Walk Alone mesél, hanem az a mondat is, amelyet Shankly Tommy Smith fejéhez vágott, amikor az arra panaszkodott, hogy fáj a lába: „Hogyhogy a lábad?! Talán a Liverpool FC lába!” Azért Bob Paisley sem ment a szomszédba egy-egy poénért, elég, ha most csak annyit idézünk tőle: „Én a nehéz időkben is itt voltam. Emlékezzenek csak, egyszer a második helyen végeztünk.”
Bizony, nem árt rögzíteni mondjuk az 1990. májusi állapotot, amikor a Liverpool mindmáig utolsó bajnoki címét nyerte. Ezzel 18-szoros aranyérmes lett, a 13-szoros első Arsenal előtt az örökranglista élén állt; a Manchester United hét bajnoki trófeája mellett egyetlen BEK-serleget őrzött, a Liverpool négy büszke címe mellett. Az 1980-as évtized második fele azonban hosszú esztendőkre kiheverhetetlen csapásokat hozott. Az 1985-ös BEK-döntőben egy akkoriban tulajdonképpen még szokásos bunyó iszonyatos tragédiába fordult: a brüsszeli fináléban a stadion borzalmas állapota és a Juventus-szurkolók pánikja együttesen 39 ember halálához vezetett, a Liverpoolt kizárták a nemzetközi körforgásból, és örökre levakarhatatlannak hitt bélyeget sütöttek rá. 1989-ben, Sheffieldben pedig Hillsborough máig kísértő démona vette el 96 Liverpool-szurkoló életét a Nottingham Forest elleni FA-kupa-elődöntőn kialakult tömeghisztériában.
A Pool persze az azóta eltelt két és fél évtizedben is létezett, mi több, 2005-ben BL-t is nyert – a Milan ellen, 0-3-ról –, 2009-ben még a Debrecennel is egy csoportban szerepelt (az Anfielden ekkor alkalmam nyílt helyi kollégákkal beszélgetni, és jókat kacarásztak azon, hogy a DVSC éves költségvetése ott éppen négy napra lenne elegendő), de úgy tűnt, vezető szerepét visszavonhatatlanul elveszítette.
Aztán beköszöntött 2014, beérett a 41 éves – mellesleg ugyancsak nem angol, hanem északír menedzser – Brendan Rodgers munkája, és a sokadvirágzását élő csapatkapitány, Steven Gerrard, valamint Luis Suárez, Daniel Sturridge és Aly Cissokho repítette alakulat ismét megkísérti a csodát. Hisz még az úgynevezett kiegészítő emberek is olyan odaadással futballoznak, mintha nem a saját lábuk vinné őket, hanem az FC Liverpoolé, és mindenkire érvényes Kevin Keegan régi gegje, amelyet Steve Nicollal kapcsolatban pöttyintett el: „Úgy játszik, hogy sohasem ad ki magából többet százhúsz százaléknál”.
