Két tragédia után újjászületőben a Liverpool

A mai Liverpool boldoggá teszi az embereket, mert a harminc évvel ezelőtti klasszis csapat nyomába eredt.

Ch. Gáll András
2014. 04. 05. 3:05
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Avenue Hope, azaz a remény útja – így nevezik Liverpoolban a római katolikus és anglikán katedrálist összekötő sétányt. Mintha 2014-ben letéríthetetlen lenne erről az útról a Pool, hiszen idei bajnoki mérlege 13 mérkőzésen 11 győzelem és 2 döntetlen. Az új esztendő még az ötödik helyen köszöntött rá a gárdára, azóta azonban olyan sorozat vette kezdetét, hogy az még az 1977 és 1984 között négyszer BEK-et nyert társaságnak is dicséretére válna. 4-0 a városi rivális Everton és a Tottenham ellen, az Arsenallal szemben már félidőre kialakul ez az eredmény, és a vége 5-1, a Manchester United megússza 3-0-lal.

A klub ifjabb hívei azt mondogatják, ez maga a csoda. Az idősebbek meg azt, dehogy, ez a normális. Hisz ők pontosan tudják, miért virít az Anfield Roadon, a legendás menedzser, Bill Shankly életnagyságú, a stadion bejáratát vigyázó szobra alatt a következő felirat: „Boldoggá tette az embereket”. Ennél egyszerűségében is fennköltebb elismerés elképzelhetetlen. Pedig Shankly 1959 és 1974 között „csak” lerakta az aranykor alapjait, és utódja, Bob Paisley irányításával lépett fel Európa trónjára a Pool. Paisley a tradicionális angol futballiskola híveként vallotta, hogy a labdarúgás egyszerű játék, csak az idióták bonyolítják túl; ennek szellemében például e szavakkal küldte pályára az első BEK-diadal szempontjából meghatározó negyeddöntő hajrájában, a St. Étienne ellen David Fairclough-t: „Menj be, és csinálj valamit!” Ő bement, és csinált. Berámolta a továbbjutást érő gólt. A Liverpool pedig története során először BEK-et nyert, majd 1978-ban megvédte címét, sőt 1981-ben és 1984-ben is megszerezte a trófeát. Ez volt az az időszak, amelyet a megbízható és klasszis kapus, Ray Clemence így jellemzett: „Néha úgy érzem, szinte fölösleges vagyok ebben a csapatban. Ha kétszer-háromszor védenem kell, már eseménydús a napom.”

Hiába, a Liverpool nemcsak futballban, hanem dumában is messze vetélytársai előtt járt. A városi rivális Everton Shanklytől kapta a legnagyobbakat. A hajdan hétszeres skót válogatott egyszer kijelentette: „Ha az Everton itt játszana a kertem végében, behúznám a függönyöket”, másszor azt mondta, „A Mersey partján játszik a világ két legjobb csapata: a Liverpool és a Liverpool-tartalék”. Amikor meghallotta, hogy Alan Ball az Evertonhoz igazol, közölte vele: „Semmi baj, Alan. Legalább egy nagyszerű csapat közelében játszhatsz”. Lou Macari és a Manchester United is megkapta a magáét, miután kiderült, hogy a középpályás az MU-t választotta a Pool helyett, hisz Shankly kibökte: „úgyis csak a tartalékcsapatba szántam”. Az összetartozás erejéről nemcsak a földkerekség legismertebb klubindulója, a You’ll Never Walk Alone mesél, hanem az a mondat is, amelyet Shankly Tommy Smith fejéhez vágott, amikor az arra panaszkodott, hogy fáj a lába: „Hogyhogy a lábad?! Talán a Liverpool FC lába!” Azért Bob Paisley sem ment a szomszédba egy-egy poénért, elég, ha most csak annyit idézünk tőle: „Én a nehéz időkben is itt voltam. Emlékezzenek csak, egyszer a második helyen végeztünk.”

Bizony, nem árt rögzíteni mondjuk az 1990. májusi állapotot, amikor a Liverpool mindmáig utolsó bajnoki címét nyerte. Ezzel 18-szoros aranyérmes lett, a 13-szoros első Arsenal előtt az örökranglista élén állt; a Manchester United hét bajnoki trófeája mellett egyetlen BEK-serleget őrzött, a Liverpool négy büszke címe mellett. Az 1980-as évtized második fele azonban hosszú esztendőkre kiheverhetetlen csapásokat hozott. Az 1985-ös BEK-döntőben egy akkoriban tulajdonképpen még szokásos bunyó iszonyatos tragédiába fordult: a brüsszeli fináléban a stadion borzalmas állapota és a Juventus-szurkolók pánikja együttesen 39 ember halálához vezetett, a Liverpoolt kizárták a nemzetközi körforgásból, és örökre levakarhatatlannak hitt bélyeget sütöttek rá. 1989-ben, Sheffieldben pedig Hillsborough máig kísértő démona vette el 96 Liverpool-szurkoló életét a Nottingham Forest elleni FA-kupa-elődöntőn kialakult tömeghisztériában.

A Pool persze az azóta eltelt két és fél évtizedben is létezett, mi több, 2005-ben BL-t is nyert – a Milan ellen, 0-3-ról –, 2009-ben még a Debrecennel is egy csoportban szerepelt (az Anfielden ekkor alkalmam nyílt helyi kollégákkal beszélgetni, és jókat kacarásztak azon, hogy a DVSC éves költségvetése ott éppen négy napra lenne elegendő), de úgy tűnt, vezető szerepét visszavonhatatlanul elveszítette.

Aztán beköszöntött 2014, beérett a 41 éves – mellesleg ugyancsak nem angol, hanem északír menedzser – Brendan Rodgers munkája, és a sokadvirágzását élő csapatkapitány, Steven Gerrard, valamint Luis Suárez, Daniel Sturridge és Aly Cissokho repítette alakulat ismét megkísérti a csodát. Hisz még az úgynevezett kiegészítő emberek is olyan odaadással futballoznak, mintha nem a saját lábuk vinné őket, hanem az FC Liverpoolé, és mindenkire érvényes Kevin Keegan régi gegje, amelyet Steve Nicollal kapcsolatban pöttyintett el: „Úgy játszik, hogy sohasem ad ki magából többet százhúsz százaléknál”.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.