Mivel manapság a feledhetetlen nagyjából azt jelenti, hogy ideig-óráig talán emlékezünk rá, nem árt felidézni: 2013. szeptember 7-én a Győr soproni edzőmeccsre utazó női kosárlabdacsapatának busza Kapuvárnál személyautóval ütközött és felborult, a baleset következtében Tapodi Péter klubigazgató és Fűzy Ákos vezetőedző elhunyt, a játékosok közül pedig Natasa Kovacevic szenvedte el a legsúlyosabb sérülést. A már tizenévesen klasszisjelöltnek számító játékos elveszítette a bal lábszárát, de a hitét, a bizakodását soha. Már műtétje, lábadozása, rehabilitációja alatt olyan hírek érkeztek róla, tőle a kórházból, amelyek egy hollywoodi filmforgatókönyv alapjául is szolgálhatnának. A valóság azóta is, lassan hét hónapja felülmúlja a képzeletet.
Natasáról most már, túl az első megrázkódtatáson és a bizonyára azzal járó dackorszakon, kijelenthető: nemcsak teljes életet élő ember, hanem sportoló is akar maradni. Amint tehette, a szó szoros és átvitt értelmében is megindult efelé, egyre határozottabb lépésekkel. Természetes volt, hogy autót fog vezetni, újra feltűnt egykori csapata, a Crvena zvezda meccsein – azt a barátságos mérkőzést persze végképp nem hagyta volna ki, amelyet tavaly novemberben a Győr játszott a belgrádi Vörös Csillag ellen –, és a labdát is a kezébe vette, legalább a testvérével vívott dobópárbaj erejéig. Azonban nem csinált titkot belőle, hogy messze nem érné be ennyivel, a közelmúltban leszögezte: „Már ezzel az ideiglenes protézissel is napról napra jobban megy a járás, és ha minden jól alakul, teljes értékű játékosként szeretnék visszatérni a pályára. A paralimpia szóba sem jöhet.”
Olyannyira nem, hogy egy alternatív sportágba is belefogott, a sportlövészetbe. Még a kórházi ágyán olvasott egy sorstársáról, aki láb nélkül, a nulláról kezdte a lövészetet, és szép sikereket ért el benne; ezen nekibuzdulva tett is egy próbát. Ezt követően meghívták a szerb válogatott edzésére, ahol nemcsak eltökéltségével, hanem remek érzékével is általános döbbenetet keltett. A sportágban ismertnek számító Zorana Arnautovic már szaktanácsokat és bátorítást is adott neki, bár utóbbira aligha volt szüksége. Vagy ha mégis, erőt meríthet a mi Takács Károlyunkból, aki katonatiszt lévén 1938-ban egy gránátbaleset során elvesztette jobb kézfejét, de megtanult ballal lőni, és 1948-ban, majd 1952-ben is olimpiai bajnoki címet szerzett. Vagy Halassy Olivérből, akinek gyermekkorában villamosbaleset csonkolta a bal lábát, ezért megkereste azokat a sportágakat, amelyekben ez nem jelentett számára behozhatatlan hátrányt, így vízilabdában olimpiai, úszásban pedig Eb-aranyat nyert.
Hogy megingathatatlan jellemek napjainkban is járnak köztünk, arra – Kovacevic mellett – Karol Bielecki a bizonyíték. A lengyel válogatott kézilabdázó 2010 júniusában a pályán, egy szerencsétlen mozdulat következtében szenvedett olyan szemkárosodást, hogy bal szemére elveszítette a látását, de mindmáig a világ élvonalában küzd, ezt legutóbb hétfőn, a Rhein-Neckar Löwen – Kielce BL-nyolcaddöntőben tapasztalhattuk.
A lehetetlen talán valóban nem létezik – a dél-afrikai futó, Oscar Pistorius is ezt igazolta, de az ő esetét most egyéb okokból hagyjuk –, az ellenben újabb lehetőség, hogy a kontinentális kosárlabda-szövetség, a FIBA Europe a sportág ifjúsági nagykövetévé választotta Natasa Kovacevicet. Ha valaki, ő aztán minden, napi gondokon őrlődő, csip-csup problémák miatt kedvét vesztett sportoló, sőt ember számára idol lehet.
