Maradona good, Pelé better, George Best

68 éves lenne a Manchester United aranylabdás, BEK-győztes északír csillaga, akit alkoholizmusa vitt a sírba.

Akinek lehetősége és kedve van, az nézzen meg az interneten egy-két kopott kópiát George Bestről. Így nem tartja már annyira légből kapottnak a félig tréfás, félig komoly „Maradona good, Pelé better, George Best” mondást, s közben stílusa alapján egy mai világklasszisra ismerhet az északír legendában: Lionel Messire. Csak éppen Best magasabb, nem bal-, hanem jobb-, vagy inkább kétlábas, s életvitelében szöges ellentéte volt a mai Barcelona profi visszafogottságot mutató argentin zsenijének.
Pedig ő is géniusz volt, Bob Bishop, a Manchester United játékosmegfigyelője 1961-ben ezt jelentette Belfastból az akkor 15 esztendős srácról: „Azt hiszem, zsenit találtam.” Az északír főváros Stormont kerületének büszkesége két év múlva bemutatkozott az MU-ban, s gyorsan megragadt ott, 19 évesen szerezte első bajnoki címét a gárdával. Miután összeállt a Dennis Law–Bobby Charlton–George Best támadótrió, jött az 1968-as BEK-diadal, neki pedig az Aranylabda. „Best a világ legjobb játékosa” – nyilatkozta klasszis kortársáról Pelé, s állításával sokan egyetértettek.

George Best a labdarúgás első, mai értelemben vett sztárjai közé tartozott, népszerűsége vetekedett a könnyűzene legnagyobbjaival, nem véletlenül hívták többek között az ötödik Beatle-nek. Ehhez persze nem csak gombafrizurájával és játéktudásával, hanem sármjával, intellektusával, aranyköpéseivel, no meg bohém életmódjával is hozzájárult. Ismertségben, reklámértékben ő volt a hatvanas évek végének, hetvenes évek elejének Cristiano Ronaldója és David Beckhamje együttvéve. (E két focista egyaránt viselte később az MU Best által legendássá tett 7-es számú mezét.) Utazási irodák extra profittal szerveztek autóbuszos túrákat a házához.
S most jön a de, ami miatt ereje teljében, 28 évesen, 361 meccsel és 167 góllal a háta mögött el kellett hagynia a Vörös Ördögöket, majd néhány komolytalan próbálkozás után magát a futballpályát is. Nem bírt a vérével, a trénerek pedig nem bírtak vele. Hedonistaként habzsolta az élvezeteket a gyepen kívül is. Sokszor citált mondása beillik ars poeticájának: „A pénzem nagy részét piára, nőkre és kocsikra költöttem. A többit elherdáltam.”

1970-ben azért került ki egy időre az északír válogatottból (amelynek mezét 1964 és 1977 között 37-szer viselte, világversenyen soha), mert sárral dobta meg a játékvezetőt; egy másik bíró kezéből kiütötte a labdát, ezért egy hónapos eltiltást kapott. Utóbbi eset főképp az utójátéka miatt emlékezetes, visszatérése utáni első meccsén a bizonyítani akaró Best az FA-kupa 5. fordulójában hat góllal terhelte meg a Northampton hálóját a 8-2-es manchesteri siker során.

Ám ahogy telt az idő, csak a botrányok maradtak meg, a bizonyítási lehetőség és kedv már nem. Az 1971-72-es idényben 40 bajnokin szerepelt, a következőben már csak 19-en, majd a búcsúidényében csupán 12-n. Kényszerű távozása kapcsán játékostársai, például Bobby Charlton később lelkiismeret-furdalással küzdöttek, mondván, ha megértőbben viszonyulnak Besthez és kicsapongásaihoz, megpróbálják őt egyedi módon kezelni, talán másképpen alakul az élete. Ám az északír klasszis már rálépett a maga útjára, amely lefelé vezetett. Manchester után vagy tucatnyi helyen fordult meg az angol és skót sokadosztálytól Amerikán és Ausztrálián át Hongkongig, míg 1983-ban végleg szögre akasztotta a rendszeresen amúgy sem használt stoplist.
Ekkorra már elmulatta az összes pénzét, a búcsúmeccséből összejött bő hetvenezer fontnak is hamar a nyakára hágott. Ittas vezetés és hatósági személy elleni erőszak miatt megjárta a börtönt, majd az elvonókúrákat is, eredmény nélkül. Tévékommentátorként dolgozott, amikor éppen tudott, 2002-ben májátültetésen esett át, de mivel nem mondott le az italról, sokáig nem tudta odázni a véget. Ennek közeledtét 2005 októberében veseelégtelenség jelezte, ekkor Best bemutatta élete utolsó, leglátványosabb „cselét”: kórházi ágyán lefényképeztette magát, s a sárga bőrű, aszott emberi roncsról készült fotó „Ne halj meg úgy, mint én!” szalagcímmel megjelent a News of the World című, nagy példányszámú londoni bulvárlap címlapján. A kép szereplője, a labdarúgás egyik halhatatlanja hivatalosan tüdőgyulladás és belső vérzések következtében hunyt el. Pedig mondhatjuk, magát emésztette el tettestársa, az alkohol segítségével.

A labdarúgásban nem George Best az egyetlen, aki az alkohol rabjává vált, de míg neki a vesztét okozta, akad, aki kilábalt a delírium tremens szorításából. A nemzetközi szövetség (FIFA) 2004-ben kiadott Top100-as futballista-listáján közvetlenül a 19. Best előtt áll német kortársa, Gerd Müller. A 62 válogatott meccsén 68 gólt vágott Nemzet Bombázója momentán a Bayern Münchenben szereplő névrokonával, Thomas Müllerrel reklámozza a természetesen Müller márkájú gyümölcsjoghurtot a német médiában. Pár éve még hitelesebben alakított volna egy szeszesital-hirdetésben, de elmondása szerint az alkohollal „kiegyezett döntetlenben”, volt bayernes csapattársai segítségével, újra a klubhoz tartozva visszatért a helyes útra. Az Arsenal 66-szoros válogatott kőkemény védőjének, Tony Adamsnek is sikerült mindez, előbb bevallotta szenvedélyét, aztán kikúrálta, majd alapítványt hozott létre sorstársai megsegítésére. Az 57-szeres válogatott, szintén angol Paul Gascoigne egyelőre George Best útját járja, többször letartóztatták ittas vezetés miatt, botrányai oldalakat töltenének meg. Róla maga Best is megemlékezett: „Egyszer azt mondtam Gazzának, hogy az IQ-ja kisebb, mint a mezszáma. Erre megkérdezte, mi az az IQ ”