A Magyar Birkózó Szövetség beszámolója szerint már 13 óra körül kezdett gyűlni az ünneplésre készülődő, kisebb tömeg a Liszt Ferenc repülőtér érkezési szintjén, várta a kötöttfogású válogatottat. A Struhács György vezette társasággal végül negyed kettőkor szállt le a gép. A jótékony feszültség a várakozók körében nőttön-nőtt, de meg kell hagyni, a fiúknak van dramaturgiai érzékük. Hagyták, hogy a többi utas kijöjjön, majd pedig két órakor nyílt az ajtó, és érkeztek a taskenti csata hősei, nyakukban az érmekkel. Először Bácsi Péter aranyérme villant meg, majd Lőrincz Tomi és öccse, Viktor jött, ők bronzzal. Ekkor hágott tetőfokára a hangulat, a leghangosabban talán a Fradi-hívek éltették kedvencüket, a zöld-fehérben birkózó Bácsi Petit, aki első világbajnoki aranyérmét szerezte meg.
Ott volt Sike András, a Ferencváros vezetőedzője, és ott tapsolt Bácsinak egy másik taskenti aranyérmes, a szerb–magyar állampolgárságú Davor Stefanek, aki Lőrincz Tamás súlycsoportjában győzött. A fiatalembert még a vébé előtt leigazolta a csapatbajnokságra az FTC.
A három magyar érmes bizony az arcán, a fején viselte a nagy csaták nyomait. Az újdonsült apuka, Bácsi Péter tűnt a legkevésbé nyúzottnak: „Úgy gondolom, jól birkóztam, összefogott voltam – mondta boldogan. – A döntőben az orosz Szaljejev ellen nem gondoltam, hogy bármilyen gond lehet, nagyrészt az történt a mérkőzésen, amit én akartam. Eleve úgy utaztam Taskentbe, hogy el akarom hozni az aranyérmet. Sikerült.”
