– Hat év szünet, 2008 után tavaly újra az év öttusázójának választották. Hogyan élte meg ezt az elismerést akkor és most?
– 2008-ban azért volt ez nagy szám, mert nem indultam a pekingi olimpián, s a szakma számára kellemes meglepetésként hatott, a saját elvárásaimnak viszont megfelelt, hogy elsőéves felnőttként dobogóra állhattam az Eb-n és megnyertem a Világkupa-döntőt. Azóta eltelt jó pár év, sok tapasztalatot és sérülést szereztem, s úgy érzem, egész éves kiegyensúlyozott teljesítményemmel megérdemelten kaptam meg újra az elismerést. Persze az ember nem azért csinálja ezt az egészet, hogy decemberben egy fogadáson kisétáljon és kapjon egy kupát.
– Tavaly negyedik lett a világ- és ötödik az Európa-bajnokságon, csapatban pedig mindkét viadalon aranyérmet szerzett. Ilyenkor mennyire domborodik ki az öttusa egyéni jellege, tud örülni ugyanúgy a közös sikernek?
– Ez ugyanaz a klasszikus csapatverseny, amiért annak idején olimpiai bajnoki címet is osztottak, ezzel a gondolattal azért el szoktam játszadozni. Szakmailag még mindig komoly elismerés, s nem tagadom, szeretek a dobogó tetejére állni s meghallgatni társaimmal a Himnuszt. Nagy szó vb-t nyerni, ráadásul nem töltelékember voltam a csapatban, hanem komoly pillér, persze ettől még nagy vágyam egyéniben is világbajnoki címet nyerni.
– Vb- és Eb-sikerükkel a szakújságírók évsportolója-választásán másodikok lettek a győri női kézisek mögött, a női kajaknégyes és a többiek előtt. Össze lehet hasonlítani a körtét az almával?
– Mint csapat nem igazán tudtunk volna többet megtenni, persze ez a kajakoslányokra és másokra is vonatkozik. Nem csinálok belőle presztízskérdést, de azt kicsit sajnálom, hogy a mi kis szövetségünk talán kisebb hátszelet tud szítani, mint például az úszóké. Persze azzal szintén tisztában vagyok, a csapatsportágak eredményeivel még nehezebb az összehasonlítás, de tény, hogy ha nálunk vagy a kajakosoknál valaki nem húz akkorát, nem ad bele mindent, akkor nincs top hat helyezés sem, nemhogy győzelem. Úgy érzem, korábban nagyobb volt e klasszikus, hagyományos sikersportok presztízse itthon, s bizony bennem van a félsz, mi lesz mondjuk húsz év múlva. Pedig úgy érzem, egy gyermek egészséges testi és személyiségfejlődése szempontjából jobb, ha kajakozik vagy öttusázik, mint ha mondjuk gördeszkázik.
– Ha már gyermek, ön még mindig iskolás, ha azt vesszük, hogy a KSI-ben sportol. Mi tartja ennél az alapvetően utánpótlás-nevelő klubnál, ahol inkább már tanár lehetne tanuló helyett?
– Néha magam is így érzem, hiszen tíz évvel fiatalabb srácokkal edzek együtt, de élvezem, hogy tudok nekik segíteni átadva a tapasztalatomat. Azért maradtam a KSI-ben, mert itt rend és fegyelem uralkodik, húsz éve megvannak a keretek a minőségi élsporthoz. Ha egy gyerek jó általános iskolában és jó gimnáziumban tanulhat, akkor esélyes lesz a felsőfokú végzettségre, majd a helytállásra az életben, a klubomban épp ez a helyzet.
– A 2014-es évsportolója-választás férfi versenyében első Berki Krisztián és a második Bácsi Péter egyaránt édesapa lett tavaly, csakúgy mint ön. Milyen hatással lehet ez a sportteljesítményére?
– Úgy érzem, abszolút pozitívval, ha lehet, még motiváltabb vagyok, bár nem ez volt a cél, amikor belekezdtünk Fiatal édesapaként, élsportolóként azt mondhatom, hogy amikor a kezembe veszem a kisfiamat, arra gondolok, még korábban belevághattam volna, akkor se lennék kevesebb, sőt. Sokat tudok vele foglalkozni, szerencsés és boldog vagyok.
– Reméljük, ez az érzés a versenyeken is elkíséri. Mit vár a hétvégén kezdődő új szezontól?
– Zsinórban háromszor nyertem meg a fedett pályás idénynyitót, most sem lehet más a célom. Tavaly elkerültek a túlterhelésből, túlhajtásból adódó sorozatos sérülések, bízom benne, hogy idén folytatom a stabil versenyzést, ami már nemcsak az első hatba kerülést, hanem érmeket jelent majd.
