A reakciók is ezt tükrözték. A sportági szövetség hivatalos közleményében úgy fogalmazott: „A magyar kézilabdasport elveszítette egy csodálatos játékosát, Kulcsár Anitát. Tehetetlenek vagyunk, és csak siratjuk őt!”
Dunaújvárosban még inkább a tehetetlenség volt az uralkodó érzés. Kocsis Erzsébet, az 1990-es évek közepének extraklasszis beállósa, a Dunaferr kézilabda-szakosztályának akkori vezetője délutáni érdeklődésemkor is csak annyit tudott kisajtolni magából: „Nyilatkozom, és közben fel sem fogom, hogy múlt időben kellene beszélnem; magasztalom Anitát, és nem értem, nem érzem, hogy egy ereje teljében lévő, 28 éves emberke, aki a családalapítást tervezte, nincs többé. A játékosok a hír hallatán mozdulni sem tudtak, haza is küldtük őket. A szurkolók pedig jönnek a Hódmezővásárhely elleni meccsre, amely persze elmarad, és azt mondogatják, hallottak valami rémhírt, de biztosan nem igaz, majd azonosítják a halottat, és ez ki is derül. Ahányszor repülőre ülünk, mindig azt gondolom, ennyi jó és tehetséges fiatal nem halhat meg, aztán tessék. Ennyit számít, vége.”
A válogatott beállósposzton évekre szinte megoldhatatlan helyzetbe került. Ez persze nem tragédia, ezt a vereségek minősítésekor mindig jó lesz észben tartani. Mert a Kulcsár Anitáéhoz fogható borzalmakkor döbbenünk rá, hogy a szavaknak meg kell hagyni eredeti jelentésüket.
