Nagyon nagy baj történt – rebegte a telefonba éppen ma tíz esztendeje Sinka László, a kézilabda-szövetség főtitkára. Milyen nagy baj történhet hétköznap kora délután, amikor meccset sem játszanak? – villant belém a sport kereteiből szabadulni képtelen gondolat. „Mindenki sír” – folytatta Sinka, és akkor már megrezzentem.
A Dunaferr női kézilabdacsapatának Európa-bajnok, olimpiai és vb-ezüstérmes játékosa, Kulcsár Anita volt az áldozat. Nem rontott ziccert, nem veszett össze az edzőjével, nem sérült meg. Hanem, bármilyen felfoghatatlan is volt, meghalt. Huszonnyolc évesen. Lakhelyéről, Sukoróról indult délelőtt edzésre Dunaújvárosba, amikor kocsija Velence közelében megcsúszott az úton, fának ütközött és kigyulladt. Egy teherautó-sofőr kihúzta ugyan az égő autóból, a helyszínre érkező mentők már nem tudták megmenteni az életét.
Két nappal korábban még így írtunk róla a Magyar Nemzetben, a Dunaferr–Sagunto Bajnokok Ligája-mérkőzést követően: „ végre pályára került a világklasszis beállós, és szokásához híven öt kísérletéből öt gyors gólt vágott.” Egy ideje akkor ez a hatékonyság jellemezte: a száz százalék. Már első válogatottságai alkalmával kitűnt a társai közül, igaz ekkor még leginkább azzal, hogy nagy műgonddal húzta fel a copfjára a piros, a fehér és a zöld hajgumit. Aztán az évek során a földkerekség legjobb beállósává vált, a 2003-as horvátországi világbajnokságon az egész mezőnyben az ő lövőszázaléka volt az etalon.
A dicsőséglista azonban fekete keretes statisztikába fordult.
Kulcsár Anita tízéves korában kezdett kézilabdázni, a nyíregyházi Kölcsey gimnázium NB I/B-s csapatában szerepelt, majd a Győri ETO játékosa lett, azután a Cornexi Alcoától igazolt a Dunaferrhez. 19 éves kora óta összesen 165 alkalommal jutott szóhoz a magyar válogatottban, amelynek színeiben egyebek között 2000-ben olimpiai ezüstérmet és Európa-bajnoki címet, 2003-ban pedig világbajnoki második helyezést szerzett.
Nemhogy mérkőzésen, de edzésen sem kért, no meg természetesen nem is adott kegyelmet. A kézilabda egyik alapszabálya, hogy egyszerre sírni és ütni nem szabad; Anita sohasem sírt, pedig rengeteget ütötték, és olykor ő is visszacsapott. Pádár Ildikó visszavonulása óta, a tragédia előtti időszakban nem volt már hozzá mérhető ellenfele. Minden élsportoló, minden egészséges fiatal erőszakos halála hihetetlen, de közülük is a rendíthetetlen Kulcsár Anitáé volt az egyik leghihetetlenebb.
A reakciók is ezt tükrözték. A sportági szövetség hivatalos közleményében úgy fogalmazott: „A magyar kézilabdasport elveszítette egy csodálatos játékosát, Kulcsár Anitát. Tehetetlenek vagyunk, és csak siratjuk őt!”
Dunaújvárosban még inkább a tehetetlenség volt az uralkodó érzés. Kocsis Erzsébet, az 1990-es évek közepének extraklasszis beállósa, a Dunaferr kézilabda-szakosztályának akkori vezetője délutáni érdeklődésemkor is csak annyit tudott kisajtolni magából: „Nyilatkozom, és közben fel sem fogom, hogy múlt időben kellene beszélnem; magasztalom Anitát, és nem értem, nem érzem, hogy egy ereje teljében lévő, 28 éves emberke, aki a családalapítást tervezte, nincs többé. A játékosok a hír hallatán mozdulni sem tudtak, haza is küldtük őket. A szurkolók pedig jönnek a Hódmezővásárhely elleni meccsre, amely persze elmarad, és azt mondogatják, hallottak valami rémhírt, de biztosan nem igaz, majd azonosítják a halottat, és ez ki is derül. Ahányszor repülőre ülünk, mindig azt gondolom, ennyi jó és tehetséges fiatal nem halhat meg, aztán tessék. Ennyit számít, vége.”
A válogatott beállósposzton évekre szinte megoldhatatlan helyzetbe került. Ez persze nem tragédia, ezt a vereségek minősítésekor mindig jó lesz észben tartani. Mert a Kulcsár Anitáéhoz fogható borzalmakkor döbbenünk rá, hogy a szavaknak meg kell hagyni eredeti jelentésüket.
