Szédületes magyar teljesítmény a Himalája holdbéli tájain

Interjú Szőnyi Ferenccel.

– Jobban van már a bal lába? A hírek szerint belerúgott egy nagyobb kődarabba, és a körmei sem örvendtek túl jó állapotnak a célba érést követően.
– A verseny hevében annyira nem fájt, amikor beértem a célba, rájöttem, hogy azért eléggé hasogat. Az „egészségügyi leltár” a következő: a nagylábujjkörmöm fele még megvan, a kis lábujjamon az sincs, de a két középső ujjamon sem maradt meg a köröm, egy pedig elfeketedett.

– Mennyi maradt egyáltalán épen a tízből?
– Öt.

– Ha a La Ultrán elszenvedett fizikai veszteségeket összevetjük mondjuk egy tízszeres iron mannel
– akkor a La Ultra „nyer”. Nem voltam még versenyen, ahol például „kinőttem volna a cipőt”. Itt ez is megtörtént, ami a magashegyi körülményeknek köszönhető. Egyszerűen annyira megdagadt a lábam, hogy ki kellett vágni a futócipőm oldalát, hogy beleférjek.

– Kezdjük az elején: a kijutás könnyen ment?
– Igen. Budapest–Dubaj–Delhi–Leh, ez volt a repülőútvonalunk. Szállodába nem szerettük volna cipelni a nagy felszerelést, így a delhi tranzitban csöveztünk jó fél napot az átszállásra várva, ez egyébként a világ egy legnagyobb repülőtere. Delhiből Lehbe eljutni majdnem annyiba került, mint a teljes odaút, ez kicsit meglepett bennünket. Lehben a várható körülményekkel szembesültünk: gyönyörű magashegyi táj és oxigénhiány. Meg kellett tanulni az itteni viszonyokhoz alkalmazkodva lélegezni, enni, inni.

– A versenyleírásában említi az akklimatizációs futás során érintett Nubra-völgyet, ahol leomlott gát, elmosott települések sokkoló látványa fogadta önöket. Mi történt itt?
– Tavasz végén, nyár elején egy irtózatos erejű földrengés rázta meg a vidéket, ezután pedig akkora esőzés volt, amilyenre az idősek sem emlékeztek. A szervezők előzetesen zömmel aszfaltos utakat adtak meg versenyútvonalként, nos, itt még ösvény is alig akadt, hatalmas pusztítással találkoztunk. A völgyben futó folyó árterületein néhol a terepjárók tetejéig ért az iszap. A város néhány épületének a legfelső emeletét is telerakta kővel a kiáradt folyó, ami 48 hidat sodort el a környéken. Érkezésünkkor már száradt a hordalék, de amikor feltámadt a szél, sokszor a fejlámpák fénye sem volt elegendő, hogy az orrunkig ellássunk a porviharban. A tavalyi La Ultra indulóinak arcára döbbenet ült ki, azt mondták, nem ismerik fel ezt a holdbéli tájat, pedig ők már jártak itt. A helyi lakosok csendes belenyugvással szemlélték a történteket, valamiféle „Isten csapásaként” emlegették a történteket.

– Összesen hány indulója volt a versenynek?
– Tizenöt-tizenhatnál nem több. A hosszú, 333 kilométeres távon hatan indultunk és négyen értünk célba. Nem a legkifentebb, legtapasztaltabb vén rókák álltak itt rajthoz, a létszám elég kicsi volt. Úgy gondolom, jól felépített, remek csapattal végigvitt verseny volt ez. Egyedül a már említett porral nem tudtunk megfelelően megküzdeni, és a lábdagadás jelentett nem várt gondot. 280 kilométerig vezettem, de 300 után jöttek a komolyabb fájdalmak, így harmadikként értem célba. Büszke vagyok rá!

Futógép

Az 51. életévét Indiában betöltő komáromi futó a 40-es éveiben kezdett el komolyabban sportolni, triatlonozni. 2008-ban, a mexikói dupla iron man versenyen robbant be a köztudatba harmadik helyével. A teljesség igénye nélkül: teljesítette korábban a 6 napos futóversenyt (711 km), a Spartathlont (246 km futás), a Milano-San Remo futamot (283 km futás), a Trans Grand Canaria ultra-hegyi futóversenyt (125 km), a Race Across America-t (4850 km kerékpározás), a 10-szeres (2009, Mexikó, 1. hely), a 20-szoros (2010., Mexikó, 1. hely) és a 30-szoros (2013., Olaszország, 2. hely) iron mant. Most pedig a La Ultrán is túl van.

– Az ultraversenyeken olykor előforduló hallucinációk jelentkeztek a Himalájában?
– Nálam már régóta nem volt erre példa, igazából az évek során megtapasztalható, hogy hogyan lehet elkerülni, hogy „jöjjenek a szellemek”. Ha arányos a vízutánpótlás, és az ember odafigyel rá, hogy elkerülje az extrém vércukorszintesést, akkor nem lesz baj. A korábbi La Ultrákról levetítettek nekünk egy 75 perces DVD-t a szervezők, és ebben külön figyelmet szenteltek az olyan kalkulálható problémáknak, melyek sérüléssel, ájulással végződhetnek. A fagyás, a hallucinációk is köztük voltak. Fájdalmas volt végignézni, de rendkívül tanulságos is. Én már kiismertem magam annyira az elmúlt években, hogy tudjam, mit lehet és mit nem. A biciklis versenyeken például három-négy korty menet közbeni ivás még mehet, de öt-hatnál már meg kell állni. Ha nem így teszek, már sötétül is el a világ. Itt viszont nem volt megállás, oda kellett figyelni, hogy ne legyen túl sok korty.

– Az orvosok keményen ellenőrizték a futókat, nemde?
– Nagyon odafigyeltek ránk, négy alkalommal kellett orvosi vizsgálaton átesnünk a három nap alatt. Megnézték a vércukor- és véroxigénszintünket, a táplálkozásunkra is rákérdeztek, utóbbiról naplót kellett vezetnie a segítőinknek.

– Hány órát tudott aludni, regenerálódni a verseny alatt?
– Kétszer három és háromszor egy óra alvást terveztem hetvenkét óra alatt, de összesen hat-hét óra jött ki a végén. Napközben szakaszosan egy-egy órára volt lehetőség. Beértem az előttem terepjáróval haladó segítőimet, ettem-ittam egy keveset, és ledőltem a kocsiban egy órára. A két hosszabb szünetet egy szállóban töltöttük el. Azért persze ezt ne úgy képzeljük el, mint nyaraláskor: ruhástul, fürdés nélkül bedőltem az ágyba, kelés után pedig étkezés-ivás, indulás. Erre jutott idő.

– Durván mennyi energiát fogyasztott egy versenynapon? A magashegyi mászók akár egy átlagember napi kalóriamennyiségének 6-7-szeresét is elégetik egy csúcstámadáskor 5000 méter felett.
– Körül-belül 12 ezer lehetett napi szinten (ez úgy a négyszerese egy 180 centis, 80 kilós férfi átlagos napi fogyasztásának, a szerk.). A verseny három napja alatt 5 kilót adtam le, ennek zöme természetesen zsír volt.

– Az ilyen ultraversenyek alkalmával másodlagos a gyönyörködés. Ön azért kattintgatott a szemével néha?
– Hogyne! Hatalmas lehetőség volt, hogy eljutottam a világ ezen részére. A Himalája völgyei, hágói, Leh lenyűgöző környezete, a jakok és tevék körülöttem: mindezt elhoztam magammal haza, a fejemben ott vannak az emlékképek.

– A verseny után nem sokkal azt mondta, ha ötvenéves koráig nem futja végig valaki a La Ultrát, utána már nem igazán lesz erre lehetőség, ezért is volt fontos, hogy most meg tudta csinálni. Jövőre már nem vágott volna neki?
– Ki tudja? Azért utólag ki kell jelentenem, hogy ez egy elég kemény menet volt, amit talán egy picit alá is becsültem előzetesen. Gondoljunk csak bele: egy maratonra az átlagember készül egy évet. Dupla maratonra a tapasztalattal a zsebben persze már kevesebbet. A La Ultra nyolc maratoni táv volt magashegyi, oxigénhiányos környezetben, több tíz fokos napi hőingás közepette. 300-400 ezer lépést tettünk meg. Most itt ülök a számítógép előtt, ha ennyiszer kéne csak egy gombot lenyomnom rajta egymás után, belegebednék. Úgy vélem, van egy életkori határ, amit már nem érdemes nagyon feszegetni hasonló fizikai teljesítményekkel. Ötven felett az ember már lankad egy kicsit.

– Meddig? Az ön esetében legalábbis jogosnak tűnik a kérdés.
– Nem tudom. Az biztos, hogy most egy hosszabb pihenő jön. India előtt felmerült bennem, hogy meg kéne próbálni három óra alatt lefutni a maratont. Egy barátom azt mondta, ezzel ráérek hatvanéves korom után is, szóval lehet, hogy elhalasztom.