Hajnali ébredés

Marian Cozma szelíd óriás volt a maga 211 centijével, 113 kilójával, 51-es cipőjével, aki senkit sem engedett szomorkodni.

A román főváros egyik korántsem jó hírű vidékén, a Tei negyedben él Petre Cozma. Azt mondja, tíz éve mindig ugyanabban a hajnali órában ébred, amikor 2009. február 8-án megszólalt a telefon, és a székelyudvarhelyi származású csapattárs, Ilyés Ferenc a készülékbe zokogta a szörnyű hírt. Tíz éve, hogy a veszprémi csapat néhány játékosa a helyi Patrióta bárban lazított, ahol beléjük kötöttek, verekedés robbant ki, kések is előkerültek. A horvát Ivan Pesicet vesén szúrták, a szerb Zarko Sesumot fejbe rúgták – mindketten felépültek súlyos sérüléseikből –, a szíven szúrt Marian Cozma azonban nem élte túl az esetet.

Szelíd óriás volt a maga 211 centijével, 113 kilójával, 51-es cipőjével, aki senkit sem engedett szomorkodni. – Nekem is sokszor mondogatja álmomban, hogy ne legyek bánatos. De hát hogyne lennék szomorú, ha ő már nem létezik – mondja az apa. – Sehol nem szerették annyira Mariant, mint abban a városban, mint az ottani csapattársai – mondja, és az idők normális hozadékának tekinti, hogy ma már alig akad ember a veszprémi csapat környékén, akivel azokról az időkről beszélhetne. Csak Marian egykori fogorvos barátjának, no meg Nagy Lászlónak jutott eszébe két évvel ezelőtt, hogy egy mezt küldjön a Cozma családnak.

De hát mit is lehetne beszélni, a fájdalmuk semmit sem enyhült, mondja. Egyetlen pillanatig sem élt benne bosszúvágy, állítja. Olyannyira nem, hogy amikor a halálhírre megkeresték a bukaresti alvilág vezetői, és felajánlották, hogy több ezer felfegyverkezett harcossal azonnal indulnak Magyarországra, és a földdel teszik egyenlővé Veszprémet, elfojtott minden hasonló szándékot. Minek, a fián már úgysem segítene. Csak ő tudja, mondja, mennyi erőfeszítésébe került, hogy méltó módon fogadják a temetésre érkező magyarországiakat. Az ügy legutóbbi fordulatát – négy és fél évvel büntetésének lejárta előtt, mondhatni titokban, szabadlábra helyezték Sztojka Ivánt, a gyilkosság harmadrendű vádlottját – nehezen viseli. – De Isten nem ver bottal, hiszek benne, hogy egyszer ő is úgy jár majd, mint az én családom – mondja.

Tíz éve Petre Cozma minden hajnalban ugyanakkor ébred, kimegy levegőzni a lakás tenyérnyi udvarára, aztán várja a reggelt, hogy óvodába kísérje kisunokáját, Mariant. Azt mondja, egyelőre nem tudja a nevén nevezni, mindig valami más, becéző megszólítást keres. Hiába, Marian csak egy volt.