Már régóta a nemzet sportolója

Faragó Tamás már nem vágyik a reflektorfénybe, de amije van, azt szívesen megosztja másokkal. A felnövekvő vízilabda-tehetségek kedvéért közkinccsé tette oktatófilmjét, a gondolatairól, érzéseiről is szívesen beszél, ha kérdezik.

Naponta nyolc-tíz órát olvas a pólós legenda Fotó: Korponai Tamás Forrás: Mediaworks (archív)

– Két hete azzal köszönt el, ha majd elfogynak a konzervek, persze, sorra kerülhet a Faragó Tonó is. Szerencsére ennyire nem súlyos a helyzet, pláne nem önre nézve. Faragó Tamás nem lehet lepattanó…

– A celeb attitűd távol áll tőlem, sőt elutasítom. Olyan figura vagyok, akiről az embereknek határozott véleményük van, ahogy általában nekem is a dolgokról, de nem vágyom arra, hogy állandóan megszólaljak. Blogot írni ezért nem kívánok, de ha interjút kérnek tőlem, ha tehát kíváncsiak rám, azt megtiszteltetésnek tekintem.

– És ha nem is blogot, arra nem gondolt, hogy életrajzot írjon ezekben a napokban, hetekben, amikor lelassult az élet?

– Jobb, ha mások emlékeznek rám, mint ha én akarnám elmesélni a saját történetemet. De fiatalon volt ennél jobb dumám is a hasonló kérdésekre: nincs múltam, csak jövőm. Miért tagadnám, többen megkerestek már azzal az ötlettel, hogy szívesen megírnák az életemet. Valamennyit visszautasítottam, mert azt gondolom, a saját életem megírására én vagyok a legalkalmasabb. Elég sok életrajzot olvastam, nemcsak a sport, hanem a művészetek világából is, Sosztakovicsét, Bunuelét, Kokoschkáét, van elképzelésem róla, hogyan is kellene hozzálátni, de egyelőre nem érzek rá késztetést.

– Bezárt a sportvilág, de azért akadnak érdekes események. Önt is a jelöltek között emlegették, végül Monspart Sarolta került Székely Éva megüresedett helyére a Nemzet Sportolói közé. Legyezte a hiúságát, hogy akár önre is eshetett volna a választás?

– Nem. Azt gondolom, tévedésben vannak a szavazók. Nagyon régóta a nemzet sportolója vagyok, nincs szükségem arra, hogy a címre jelöljenek. Ráadásul csapatsportágban szerepeltem, a csapattársaim nélkül nem érhettem volna el a sikereimet. A választások kimenetele mindig bizonytalan és nem mentes az érdekektől, ezért is fontosabb nekem az, amit a vízilabda rajongói gondolnak rólam.

– A Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének tagjai már beválasztották a soraikba. Azt örömmel fogadta?

– A köszöntőbeszédemben két dolgot fogalmaztam meg. Egyrészt jóleső érzés az anyagi világból a szellemibe emelkedni, halhatatlanként az embernek megadatik, hogy az istenekkel találkozzon. Másrészt minden választás szubjektív, de ez a döntés objektív volt.

– A múlt héten ingyenes használatra felajánlotta az oktatófilmjét a Magyar Vízilabda-szövetségnek. Milyen a fogadtatása?

– Az elnök úr, Vári Attila azt mondja, sokan megnézik. A filmmel az volt a célom, hogy meg- és bemutassam a vízilabda szépségeit, amelyek már akkoriban is kiveszőben voltak, manapság pedig alig lehet azokat érzékelni.

– A szavaiból burkolt kritikát olvashatunk ki a mai pólóról?

– Akár. Ma az edzések hetven százaléka a fizikai felkészülésről szól, miközben a póló mégiscsak labdajáték, a technikai, szellemi fölény legalább olyan fontos, mint a fizikai. De elég idős és bölcs vagyok már ahhoz, hogy ne akarjam megváltoztatni a világot. A vízilabda egyre nehezebben tud megfelelni a XXI. század követelményeinek. A filmet kedvcsinálónak szántam, nem nárcisztikus magamutogatásnak. József ­Attila soraival ajánlhatnám. Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret.

– És önben ki lakozik, a tigris vagy – ez esetben rövid i-vel – a szelid őz?

– Mindkettő. A pedagógia a szereteten keresztül képes hatni. Az edzők viszont a kivételes tehetségeket fogják keményen, olykor erőszakosan. Ám játékosság nélkül a vízilabda mit sem ér. A gyerekek azért mennek le az uszodába, hogy jól érezzék magukat, nem pedig azért, hogy a zónavédekezés különböző formáival megismerkedjenek.

Naponta nyolc-tíz órát olvas a pólós legenda
Fotó: Mediaworks (archív)

– Kunsztok egész sorát mutatja meg. Például a vízben dekázik. Lábbal. De csak jobbal. Ballal nem ment?

– De igen, a filmből viszont tényleg kimaradt. Pedig a hangsúlyt arra igyekeztem helyezni, mennyire fontos a koor­dináció, mindkét oldal fejlesztése. Szerencsére elég sokan tanultak meg nálam vízilabdázni, és velem együtt örömmel emlékeznek azokra az időkre.

– Gyerekként a futballal nem kacérkodott?

– Inkább a kézilabdával. Ám az uszodában azzal biztattak, rendkívül tehetséges vagyok. Azt megtudtam, nálam többet senki sem tréningezik, s adva volt a motiváció, hogy a világ legjobbja akarok lenni.

– Manapság hogyan tartja magát fitten?

– Ha arra gondol, ilyen gyakorlatokra a magam szórakoztatására sem vállalkozom. Tudni kell időben befejezni, ügyelni arra, hogy az embert a háta mögött ne nevessék ki. Úszni persze szoktam a Császár uszodában, és rendszeresen erősítek a Pasaréten.

– És ezekben a napokban?

– Most sem szabad leállni. Otthon súlyzózom, sétálok, kocogok, tekerem a szobabiciklit. Egyrészt hiúságból, az ember valahogy mégiscsak nézzen ki, másrészt fontos, hogy méltósággal öregedjek meg. Ennek érdekében fizikailag és szellemileg is igyekszem magam megfelelő állapotban tartani.

– A családja hogyan viseli a bezártságot?

– Fegyelmezett, jogkövető emberek vagyunk. A feleségem itthonról dolgozik, a két lányom a Corvinusra, Tamás fiam az ELTE jogi karára jár, most ­online oktatás keretében. Most én is úgy élek, mint annak idején egyetemistaként, naponta nyolc-tíz órát olvasok. Afféle biblikus állapot ez, adventi hangulatban van a világ, amiről eddig kevesen tudták, mit is jelent, inkább csak a vásári hangulatot érzékelték belőle. Miközben az advent jelentése a várakozás. És most mindenki várakozik, talán gondolkodik, és várja a Megváltót.