Ha úgy vesszük, telt ház volt a Puskás Arénában. A 67 ezres stadionban persze szinte elveszett az a tízezer ember, aki eljött a Magyar Kupa döntőjére, de végül is elkelt minden jegy, amelyet a Magyar Labdarúgó Szövetség erre a mérkőzésre eladni kívánt, már szerda reggelre megvették az összeset. Sőt az MLSZ eredetileg csak az alsó karéjt akarta kinyitni, ám a nagy érdeklődésre tekintettel elérhetővé tette a középsőt is, természetesen a járványügyi előírásokat szem előtt tartva – amelyeket aztán csak kevesen tartottak be. A viszonylag népes Honvéd-tábor tagjait egyáltalán nem izgatta a társadalmi távolságtartásként megszabott másfél méter, nem hagytak ki egymás között három széket és nem is akadt senki sem, aki erre rá akarta volna venni őket.
A mezőkövesdiek kisebb tábort alkottak, elszórtabban ültek, ám lelkesedésben nem maradtak alul. Számukra különlegesebb volt ez az este, hiszen először jutottak el a kupadöntőbe – a Honvéd hétszer már meg is nyerte a serleget –, a csapatuk tehát már a finálé elérésével is történelmet írt. A 16 ezres Mezőkövesd a legkisebb kupagyőztes város lehetett volna a ma is önálló települések közül. Hasonlóan kis lélekszámú városból legutóbb az 1984-es győztes Siófoki Bányász érkezett, akkor azt húszezren lakták. A korábban önálló, de ma már Budapesthez tartozó Soroksár 1934-ben tizennégyezres településként nyert Magyar Kupát.
A tét azonban nem csupán a dicsőség volt, a győztes megduplázhatta az MK-ban eddig elért, ötvenmillió forintra rúgó bevételét. A sorozatban ugyanis minden mérkőzés után ötmillió forint jár a csapatoknak, győzelem esetén további négymillió, a döntetlenért nem jár pénz. A döntőben jóval nagyobb a tét, a győztes 51 millió forintot kasszírozhat, egy évig őrizheti a díszes kupát, negyven aranyozott érmet vehet át a finálé után, indulhat az Európa-ligában, a vesztes viszont nem kap egy fityinget sem, csupán negyven ezüstözött érmet vihet haza.
A Bp. Honvéd a Tujvel – Batik, Kamber, Lovrić – Ikenne-King, Gazdag, Hidi, Szendrei, Uzoma – Ugrai, Lanzafame, a Mezőkövesd pedig a Szappanos – Eperjesi, Neszterov, Pillár, Silye – Cseri, Karnyicki, Berecz, Besirović – Zivzivadze, Pekár tizeneggyel kezdte el a döntőt. A meccset megelőző nyilatkozatok arról is szóltak, hogy az olykor túlbuzgó tettvágy miatt vissza kell fogni a játékosokat, és ez bizony az első félóra alapján talán túl jól is sikerült. A Mezőkövesd volt aktívabb, de nem talált rést a visszahúzódó, meglehetősen passzív, kivárásra játszó Honvéd védelmén. Aztán a 33. percben a kispestiek előremerészkedtek, és egy szöglet után Kamberhez került helyzetbe, aki gyengén lőtt, de a labda az ötösön álló Neszterov csípőjéről a jobb sarokba pattant. Mindössze négy percig ünnepelhettek a Honvéd szurkolói, az örömüknek Pekár 32 méterről elvégzett szabadrúgása vetett véget, a labdát a bizonytalanul mozduló Tujvel segítette a jobb felső sarokba.
