Nemcsak egy tánc volt, hanem bál a javából

Ma már kideríthetetlen, ki nyerte 1982 márciusában a budapesti Fáy utcai csarnokban rendezett táncversenyt. Az viszont kétségtelen, hogy e társasági esemény igazi győztese a Vasas volt, hiszen részben ennek köszönhette a BEK (Bajnokcsapatok Európa Kupája, a BL elődje) elődöntőjében a Szpartak Kijev feletti, régen áhított diadalt. A kézisek kézise szavazás kapcsán a ragyo­góan kezdődött, borongósan végződött 1980-as évtizedet idézzük meg.

Sterbinszky Amália a BEK-serleggel. A Vasas sikere bizonyította, újra a szűk elitben a helyünk Fotó: MTI/Németh Ferenc

Sterbinszky Amália a BEK-serleggel. A Vasas sikere bizonyította, újra a szűk elitben a helyünk
Fotó: MTI/Németh Ferenc

Tízezer néző előtt

Bizony, ilyen családias légkör uralta a magyar kézilabdát. 1982 decemberé­ben is, az első hazai vb alkalmával, a kacsalábon forgó kastélynak számító Budapest Sportcsarnokban. Az előzetes aggályok – sikerül-e naponta megtölteni a bő tízezres arénát – feleslegesnek bizonyultak, többször is kézitusa alakult ki a jegyekért. Már december 4-én, Tina Turner koncertjére is, hát még másnap, amikor még nagyobb sztárok jöttek: válogatottunk a vb-címvédő NDK-val csapott össze.

A 12 résztvevőt három négyes csoportba osztották, mindenhonnan ketten-ketten jutottak a hatos „nagykörbe”, a mieink a keletnémetekkel vívták az első rangadót. Ami két és fél perccel a vége előtt, 14-17-nél veszni látszott, de Sterbinszky, Barna és Gódorné révén a duda pillanatára kiegyenlítettünk. Igaz, hetesből, amit utólag, már a döntő körmeccsben, a jugoszlávok ellen tanultunk meg igazán becsülni. Ekkor ugyanis mindkét fél hat büntetőt lőhetett; a plávik ezekből hat gólt értek el, mi egyet. A 17-16-os vereségre ez és a 33–51. perc közötti egyoldalú gólcsend magyarázatot bőven adott, vigaszt nem.

Bravúros VB-ezüst

A záró napi jugoszláv–keletnémet 17-17 azonban igen. Ezzel ugyanis ténnyé vált, hogy a Szovjetunió a világbajnok, és az is, ha lányaink legyőzik az aranyérmest, másodikok. Ha ellenben nem, negyedikek. E két opció, az ellenfél kiléte és a pattanásig feszült hazai közönség már így is az egekbe emelte a tétet, ráadásként kimondatott, az első három utazhat az 1984-es olimpiára. Azaz mindent vagy semmit. A hajráig e kettő határán egyensúlyozott csapatunk. Aztán elindult a „minden” felé, és 15-13-as győzelemmel, Gódorné hét góljával meg is érkezett oda! Jobbátlövőnk mellett Angyal Évát választották be a vb all star hetesébe, Sterbinszkyt pedig a legjobb védőjátékosként díjazták. Amál, a bombázó, mint a legjobb védő – lecke az alázatról. Az ezüstéremhez, a szovjetek legyőzéséhez ez is kellett; mert senki ne higgye, hogy világbajnokként „lefeküdtek”. Ők, nekünk? Turcsin bárkinek? Különösen a tavaszi BEK-elődöntő után? Ugyan már.

Innentől aranyos olimpiai álmokat szövögettünk, de az 1984-es Los Angeles-i bojkott nemcsak a győzelem, hanem a részvétel esélyét is elvette. Az iszonyatosan balszerencsés, 1986-os vb-8. helyezése után azt gondoltuk, nincs lejjebb, de volt: 1989, B világbajnokság, 13. hely, és visszasüllyedés a C vb-re, a harmadik vonalba.

A magyar kézilabda tudásban, rangban és lélekben természetesen soha nem tartozott oda. El is indult vissza, a csúcsra – de erről legközelebb.