„Nekik Magyarország a Balaton, egy kicsit Pécs és a disznóvágás.” Dárdai Pál évekkel ezelőtt egy újságcikkben – talán kicsit meggondolatlanul – így foglalta össze, a fiainak mit is jelent Magyarország. Ezért is olvastuk örömmel a Nemzeti Sportban vele készített – menetrendszerű – interjúban, ahogyan a családi nyaralást jellemezte: „Csodás hetek vannak mögöttem, életem egyik legszebb vakációja volt.” A Dárdai família öt hetet töltött a Balatonon, ahol nem csupán önfeledten, hanem, ha gond van a világban, biztonságban lehet feltöltődni.
Játékos- és edzői pályafutása alapján együttesen, nem is vitás, Dárdai a magyar labdarúgás elmúlt bő két évtizedének legsikeresebb, legpiacképesebb alakja. Ténykedését, megnyilvánulásait megkülönböztetett figyelem övezi. A megannyi dicséret mellett olykor bírálattal is kell szembesülnie. Miért is tagadnám, azok közé tartozom, akik sajnálják, hogy nem tartott ki eredeti terve mellett, s a játékoskarrierje végeztével nem tért haza, azt pedig nem tudtam elfogadni, ahogy dolgavégezetlenül – én így éltem meg – cserben hagyta a válogatottat. Dárdai azonban, hiába lett minden tekintetben perfekt német, akkor is a mi hősünk. Méghozzá innen nézve magányos hős. Azt többen bizonyították, hogy ki lehet törni a magyar futballból, azt azonban egyedül ő, hogy a kinn megszerzett tudást itthon is lehet kamatoztatni.
Legyünk derűlátók. Még néhány jól sikerült balatoni vakáció, s a Dárdai fiúk is rádöbbennek, Magyarországon nem csak egy nyarat érdemes kihúzni. S hazahozzák magukkal a fatert, akarom mondani, az apát.
