Tett valamit a hazáért, és itt sínylődik

Az egykori 17-szeres válogatott hátvéd, két vb-t megjárt Sóvári Kálmán szerény körülmények között, magára hagyatva éli mindennapjait – legfőbb ideje, hogy a sportág szereplői felvállalják a szolidaritást a régi idők nagy játékosával.

Már Göröcs Titit is elvesztette Fotó: Tumbász Hédi Forrás: Nemzeti Sport

Nem neheztel Barótira

Már Göröcs Titit is elvesztette
Fotó: Tumbász Hédi/Nemzeti Sport

Hogy kik voltak a vetélytársai?

– Kint voltam az 1962-es vb-n, de valamennyi találkozón a vasasos Sárosi László játszott balhátvédet, aztán klubtársával, Ihász Kálmánnal harcoltam a posztért. A ’66-os vb-n a portugálok ellen én léptem pályára, piszok jó kis szélső volt az ellenfelem, na, mondja már…

– Augusto – bököm ki némi gondolkodás után. Ez volt az utolsó, a 17. válogatottsága, ő maga az olaszok elleni 2:1-es győzelmet tartja a legjobb mérkőzésének.

Baróti Lajos rakta be a válogatottba, nála került ki a nemzeti csapatból, sőt az Újpestből is. – Neheztel rá? – kérdezem.

– Nem – feleli. – Lajos bácsi nagyszerű ember volt. Tagja voltam a bulgáriai UEFA-tornán 1959-ben bronzérmes együttesnek, aztán felvitt az A csapathoz. Később a Dózsában Bánkuti István személyében vetélytársam akadt.

Sóvári 1968. szeptember 8-án lépett bajnokin utoljára pályára lila-fehér mezben az MTK ellen a Megyeri úton 2:1-re győztes mérkőzésen – majd átigazolt az Egyetértésbe. Köztudott, az egyesületet vendéglátóipari vállalatok támogatták, a bázisszerv azzal pártolta a sportot, hogy a labdarúgókat vendéglátó egységeknél foglalkoztatta, üzletbérléshez, gebinhez segítette hozzá.

Irány a gebin…!

– Először a Mátyás-pincében voltam üzletvezető-helyettes, sportállás volt, kiöregedőfélben lévő játékosok jutottak az Egyetértésben ilyen lehetőséghez.

Hogy bundázó csapat volt-e az Egyetértés, egyértelmű nemmel válaszol.

Sóvári arra emlékszik még, hogy feleségével, Mészáros Máriával a hetvenes évek elején vezették a Budakeszi úton lévő ifjúsági presszót, „ez régen a legendás Nagy Béla cukrászdája volt”. Amikor felidézem neki, hogy a Kádár-rendszer szlengjében volt egy mondás a kelepcébe került emberre, miszerint „beszorult, mint Ságvári a cukrászdába” – ugyanis a szocialista legenda szerint 32 nevet viselő ifjú kommunista, Ságvári Endre 1944-ben itt halt meg a Horthy Miklós csendőreivel folytatott tűzharcban –, valami rémlik neki. A helyiség manapság a Remíz étterem, Szepesi György egykori kedvenc helye, s a népszerű riporter életét kutatva Csillag Péter 2018-ban egy korabeli fotóra is rábukkant, amely Szepesit, Sóvárit és nejét ábrázolja.

Havi 80 ezer a nyugdíja

Sóvári további életét illetően viszont megakadtam. Kálmán nem emlékszik vagy nem akar emlékezni többi gebines üzletére, de annyit elmond, hogy cirka 80 ezer forint a nyugdíja. Cáfolja, hogy nehéz helyzetére való tekintettel segélyt kért volna az MLSZ-től.

Arra a kérdésre, hogy a vendéglátósok népbetegsége, a piálás netán beszippantotta, iszik-e, szolid „mérsékelten” a válasz. Régebben az újpestiekkel, amikor még legjobb barátja, Göröcs János élt, eljártak Beák Bamba fiának lipótvárosi borozójába. – Ma is megiszom néhány kisfröccsöt otthon, de már igazi lelki társam, Titi nélkül. Kérdezem, a szomszédok tudják-e, hogy egy válogatott futballistát tisztelhetnek benne, azt mondja, igen. Hogy segítenek, arra nem ad egyértelmű választ: „Magam járok bevásárolni.” Hogy kijön-e a nyugdíjából, arra ingatja a fejét. „Addig volt jó, amíg apám élt, támogatott a család.” Nos, a birkózó Kálmán lassan 24 éve eltávozott közülünk…

Megdöbbenek, amikor azt mondja, jelenleg Ausztráliában élő fia, Kálmán nem tartja vele a kapcsolatot. „A feleségemtől már rég elváltam, egy szál magam vagyok.”

Se fűtés, se meleg víz

Elmenet a középkorú szembeszomszéd a kertkapuját javítgatja, rákérdezek, ismeri-e Kálmánt, igen a válasz, a hátrébb, a ház falánál ülő idősebb hölgy bőbeszédűbb: – Nemrég gázszivárgás volt a házában, a Gázművek lekapcsolta a gázt, nincs se fűtés, se meleg víz. (Másnap felhívtam Kálmánt, aki megerősítette az információt.) Hári Istvánné, Valiczkó Anna egykor a Dózsában atletizált, ismerte Sóvári nevét, de személyesen csak azt követően, hogy a futballista az utcába költözött. Amikor kikapcsolták a gázt, felhívta Tóth Andrást, hogy egykori játékostársaként segítsen. Ami a jelent illeti, ezt mondja az asszony: „Tett valamit a hazáért, és itt sínylődik.”

Tóth András tartja a kapcsolatot Sóvárival, elmondta, hogy az egykori védő az MLSZ-hez fordult segélyért, a kérvényt az UTE támogatta. Hozzátette, szerették volna elérni, hogy az önkormányzat részéről egy szociális gondozó figyeljen Kálmánra, de ő ezt visszautasította. Tavaly is kapacitálták, hogy a menjen a dózsásokkal a Puskás Arénába, a válogatottak rendszeres karácsonyi összejövetelére, amelyen Orbán Viktor köszöntőt mondott. Juhász Péter még egy rend ruhát is hozott, de Sóvári nem ment el. Jakab János, a karácsonyi összejövetelek lelke-motorja személyesen vitte az angyalföldi házba az ajándékokat.

„Összeszorult a szívem, amikor megláttam, milyen körülmények között él. Tenni kellene valamit, mert áldott jó ember, én még játszottam vele az Erdértben, ahol szeretettel istápolta a fiatalokat.”

Azon gondolkodom, mi lehetett az a pont, ahonnan Sóvári Kálmán lecsúszása datálható? Némi kutakodás után ráakadok egy neve elhallgatását kérő egykori játékostársra, aki talán rávilágít a lényegre: még évtizedekkel ezelőtt eladta a házát, amelyben élete végéig haszonélvezeti joggal bír. Ám a bankszámlán lévő pénz állítólag az egykori feleséghez vándorolt… Sóvári részben cáfolt, a haszonélvezeti jogot elismerte. A kezemből majd kiesik a mobil, értetlenkedő tekintettel nézek magam elé. Anna asszony szavai jutnak eszembe: „Tett valamit a hazáért, és itt sínylődik.”

Sóvári Kálmán

Született: 1940. december 21., Budapest.

Csapatai: Bp. Dózsa, Ú. Dózsa (1957–1968), Egyetértés (1969–1973).

Válogatottság/gól: 17/0

Eredményei, elismerései: 2-szeres vb-résztvevő (1962, 1966), magyar bajnok (1960), bajnoki második (1961, 1962, 1967, 1968), KEK-elődöntős (1961–1962), VVK-negyeddöntős (1963–1964, 1965–1966), az Ú. Dózsa örökös bajnoka (1985).