Igen, így is lehet. Ám ez nem népmese és nem fordulat, a Budafok remek gesztusa távolról sem happy end – ez ugyanis nem egyetlen eset biztató befejezése. Csupán üdítő színfolt egy szomorúan szürke képen. Az empátia azonban nem lehet egyirányú, muszáj abba is belegondolnunk, hogy a profi futball csapatai sohasem azzal kezdik a bajnoki évet, hogy mindenáron fair play díjat akarnak nyerni. Ők pontokra, helyezésekre hajtanak, ezektől függ a létük, a vezetők, a szakemberek és a játékosok egzisztenciája. És ha ebben a harcban egyik-másik sérülések, eltiltások vagy éppen betegségek miatt könnyen sebezhetővé válik, akkor pechje van, így járt, és kész.
„A sportnak többről kell szólnia, mint pusztán bajnoki pontokról, hiszünk abban, hogy vannak fontosabb értékek” – írják a budafokiak. Jó érzés olvasni, ám ha tetszik, ha nem – és persze, hogy nem – a kiesés ellen, a feljutásért vagy bármelyik fontos helyezésért vívott harcban a könnyű három pontnak nagy a csábítása, nehéz neki ellentmondani. Hivatkozásként természetesen el lehet bújni akár a sűrű, ám közös megegyezéssel akár át is írható versenynaptár mögé, az önzőség és a rövidlátás lólába akkor is kilóg.
Igazi konklúziót levonni felesleges és talán didaktikus is lenne: ez az egész, úgy ahogy van, magáért beszél. És sajnos nem sok jót mond arról, amit magyar profi futballnak nevezünk.
