Az élettel nagyon szeretik egymást

A válogatottnál csak a kerettagságig jutott el, pályafutása nagy részét az akkor középcsapatnak számító Csepelben töltötte el, mégis a magyar labdarúgás legendás személyisége. Hajdú Lajos a szeretni való, tehetséges, bohém futballista megtestesítője volt, aki vetődés nélkül is tudott védeni, s rendszeresen a saját páholyában mulatott a Moulin Rouge-ban, nem véletlenül kapta a Hippi becenevet. Nemrég múlt 73 éves, de még ma is tanítja a kapuspalántákat két iskolában.

Az örökké vidám korábbi kapus utólag sem változtatna semmin Fotó: Bach Máté

– Az egykori társai azt mondják, bolond volt. Tényleg?

– Attól függ, honnan nézzük. A magánéletben valóban csináltam több bolondságot, de a pályán nem voltam flúgos. A védők a magabiztosságom miatt kimondottan szerettek előttem játszani, látták, sohasem félek, és ez nagyon fontos.

– A magánéletben mit jelentett a bolondság?

– A nőket és a szórakozást. Tizenkilenc évesen kerültem fel Budapestre, és hamar megfogott a pezsgő élet. A Moulin Rouge-ban például saját páholyom volt.

– Messziről indulva jutott el idáig, hiszen Lentikápolnán született és Révfülöpön nevelkedett. Hogyan talált ott önre a futball?

– Véletlenül. Eleinte a foci nekem ugyanazt jelentette, mint minden srácnak. Amikor csak lehetett, játszottunk egymás között. Tizenöt múltam, amikor Lentiben építőtáborban voltam, ahol rendeztek egy sátrak közötti bajnokságot. Engem is hívtak, és beálltam a kapuba. A végén a mi sátrunk nyerte az aranyérmet, engem megválasztottak a poszt legjobbjának, azaz én lettem a sátrak kapusa. Akkor szólt valaki, menjek el Nagykanizsára, biztosan helyem lenne a csapatban. El is mentem próbaképpen, és ott tartottak. Beiratkoztam a középiskolába, lakhattam a kollégiumban, kaját kaptam, másként nem is mehetett volna, mert a szüleim nagyon szegények voltak. Tizenhat évesen már a felnőttcsapatban védtem, megnyertük az NB III-at, két évet a másodosztályban szerepeltünk, aztán elhozott a Honvéd.

– Nagyon jól mehetett a védés, ha Nagykanizsától egészen Kispestig eljutott a híre.

– Nem is tudtam, hogy a Bán Nándor nevű edző menedzsel engem, ő hívta fel rám a Honvéd figyelmét. Harmadik kapusnak igazoltak le Bicskei és Lévai mögé, és így keveset védtem. Ugyanakkor annak a klubnak lehettem a játékosa, amelyben korábban Puskás Ferencék futballoztak, a légkör lenyűgöző volt. Egymás közt vagyunk, így elárulhatom, hogy gyakran kimaradoztam, és az edzőknek ez nem nagyon tetszett. Ne értse félre, sohasem ittam sokat, nem az alkohol, hanem a hangulat és a nők vonzottak az éjszakába. Nem voltam másnapos, edzeni tudtam, és így is van Kispestről egy-egy bajnoki ezüstöm és bronzom.

– Tovább is állt két év múlva Csepelre. Otthonra talált?

– Maradéktalanul. A válogatott Fatér Károly már kezdett kiöregedni, ezért vittek oda. A Honvéd is ígért szolgálati lakást, de tudtam, Csepelen védeni is fogok, ezért inkább elmentem oda, és több mint tíz évig ott is maradtam. Lett bebútorozott lakásom, egy Zsigulim, ráadásul Fatér Károly az első meccsen megsérült, beálltam a kapuba, és már ki sem kerültem onnan. Jó középcsapat volt az a Csepel, még a válogatott keretbe is meghívott Baróti Lajos, igaz, egyszer sem állított be. Olyan csatárok ellen védhettem, mint Fazekas, Bene, Zámbó, Szőke, Rákosi, Albert és még sorolhatnám sokáig, egy zalai gyereknek ez maga volt a csoda.

– Volt mumusa?

– Meg fog lepődni, elsőként Antal Péter jut az eszembe a Vasasból, kiszámíthatatlanul tudott lőni, de a fradista Szőke István és a Vasasból Várady Béla sem tartozott a pályán a kedvenceim közé.

– Ha már Várady Béla: tiszta vele szemben a lelkiismerete?

– Hát persze, nagyon jó barátok voltunk, és nem tehetek róla, hogy róla terjedt el az, amit én csináltam.

– Mi történt valójában?

– Révfülöpön nyaraltunk Bicskei Bertalannal és Tieber Lászlóval, mindhárman a Honvéd játékosai voltunk. Berci nem volt kicsapongós, Lacival jártunk el mulatni, és egy alkalommal megmondtuk a zenészeknek, hogy másnap jöjjenek be velünk a vízbe, ott zenéljenek nekünk. Meg is jelentek szépen kiöltözve frakkban, és bementünk a Balatonba, egyre mélyebbre. Megmondtuk, akkor kapnak pénzt, ha a hangszerek szárazon maradnak, ami a három hegedű esetében nem volt gond, a nagybőgőnél annál inkább, de megoldották. Amikor a Honvéd vezetői megtudták, mit csináltunk, megbüntettek minket, a köztudatba pedig úgy épült be az eset, hogy szegény Várady Béla műve volt.

Az örökké vidám korábbi kapus utólag sem változtatna semmin
Fotó: Bach Máté

– Nem vágyott többre? Élcsapatba, a válogatottba?

– Gyakran megkapom, hogy sokkal többre vihettem volna a futballban a tehetségem alapján, de ha azt kérdezné, mit tennék másként, akkor azt felelném, semmit sem. Beutaztam a világot, telt házas stadionokban védhettem, rengeteg barátra tettem szert, tudom, hogy mindenütt szerettek, a mai napig érzem a jeleit. Szeretem az életet, és az élet is szeret engem. Nem izgatott, hogy elmenjek többhetes edzőtáborba a válogatottal, szívesebben utaztam el nyaralni a barátnőmmel. Mint említettem, mindig mértékkel ittam alkoholt, ma is így van, jól érezni akarom magam, nem fejfájósan ébredni másnap. Ami jólesik, az nem árt meg, ami pedig nem esik jól, azt nem kell erőltetni.

– A Hippi becenevet mikor kapta?

– Amikor a Honvédba kerültem. Vállig érő bongyor hajat viseltem, ez a hatvanas évek végén még Budapesten is feltűnő volt. Amikor először bementem a székházba, az első ember csókolommal köszönt nekem. Előtte megkérdezték Preiner Kálmán edzőt, milyen az új fiú, ő pedig azt mondta, úgy néz ki, mint egy hippi. Nem sokkal később lenyírattam a fejemet kopaszra, de a becenév rajtam ragadt.

– Úgy tudom, egy meccs előtt megfogadta, nem fog elvetődni, sőt meg is tette, és nem kapott gólt. Ez igaz?

– Annyi kiegészítéssel, hogy az egyik bajnokságban nyolc meccsen nem vetődtem el. Vetődni mindenki tud, a játékot olvasni, kitalálni, hogy mit tesz majd az ellenfél, valamint jól megszervezni a védelmet, az sokkal nehezebb.

– Logikus folytatás volt a pályafutása befejezése után a kilencvenes évek elején a Citadella Night Club?

– Két szerelmem volt az életben, a futball és a vendéglátás. Lepusztult, elhanyagolt épületből lett a klub a főváros egyik legfelkapottabb szórakozóhelye, ahol mindenki megfordult, politikus, üzletember, sportoló és újságíró is. Ha a vendég zárás után is inni akart, a buszmegállóban megterítettünk neki.

– Aztán újra felvirágoztatta a Vasas női kézilabdacsapatát. Miért?

– Mert Meszéna Miklós barátom, a Vasas elnöke szólt, vessem be a kapcsolatrendszeremet. A Vasas Európa egyik legjobbja volt, ám elfogyott a pénz, a játékosok szétszéledtek, a csapat a megszűnés szélén állt. Csík Jánost kértem fel edzőnek, neki is azt mondtam, engem csak a bajnoki cím érdekel. Ő leírta, kiket kellene leigazolni, én a saját pénzből megszereztem mindegyiket, és megnyertük a bajnokságot. Később persze jöttek más támogatók is, és a Vasas újra igazi nagy csapat lett, s rendre telt házat vonzott.

– A futball is megmaradt a night klub és a kézilabda mellett?

– Folyamatosan dolgoztam kapusedzőként, amikor Mészöly Kálmán volt a kapitány, még a válogatottnál is. Szerencsére anyagilag független vagyok, így nem kellett görcsölnöm a megélhetés, illetve az állásom miatt, nem kellett megalkudnom, és nagyon élveztem a munkát. Sőt, élvezem a mai napig, két iskolában hetvenhárom évesen is tanítom a kapuspalántákat, negyvennyolc gyerekkel foglalkozom összesen.

– És mire tanítja őket?

– Arra, hogy gondolkodjanak. Úgy látom, az edzők a gyerekek minden lépését meg akarják szabni, ami nem jó. Tanuljanak meg önálló döntéseket hozni, tanuljanak meg vállalkozni, ami nem csak a pályán válik a javukra.