Különös érdeme van a magyar irodalom határok nélküli egységének megteremtésében. Amikor a kádári diktatúra idején sokan a hallgatást választották, ő bátran szót emelt az erdélyi falurombolások ellen, és folyamatosan hangot adott a Kárpát-medencében élő kisebbségi magyarság sérelmeinek.
A felejtés fényűzése nem lehet a mi luxusunk. Néhány eszmetársammal együtt magam is efféleképp éreztem kemény és lankadtabb diktatúrák idején. Az Erdélyországban dúló népirtással kapcsolatban, ostorozván a honi hatalom meghunyászkodó, bűnös tehetetlenségét, éppen úgy, mint a Duna-elterelés ügyében vagy Tőkés László üldöztetésekor
– írja Rázom a rácsot című írásában.
Döbrentei Kornél munkássága a „csak azért is feltámadunk” elnyűhetetlen szellemiségének élő megtestesülése. Költőént, íróként soha nem tévesztette szem elől azt a történelmi parancsot, amelyet az ötvenhatos hősök hagytak ránk: a szabadságért, a nemzeti szuverenitásért és az önazonosságért folyamatosan meg kell küzdeni minden nemzedéknek. Papp Endre írja róla, hogy művei mily erőteljesen figyelmeztetnek a mindennapjainkra árnyékot vető történelmi közelmúltra, a rendszerváltozás felemás jellegére is. Ez mutatkozik meg az egyik legismertebb művében, az Átpingált márciusban is:
Uramisten, mennyi csapodár kokárda, nemzeti színre játszik a régi gárda.
A nyolcvanéves Döbrentei Kornél köszöntése a Polgárok Házában annak a szellemi helytállásnak az elismerése, amelyet évtizedek óta töretlen hittel és bátorsággal képvisel. A Csillag a porban kötet bemutatója és a mester köszöntése így összefonódik: mindkettő a magyar megmaradás és az örök értékek győzelmét hirdeti a felejtés és a közöny sötétje ellenében.
