Legyőzte a Schlatter-kórt, posztriválisa a gyereke keresztapja lett

Pásztor István Cegléden nőtt fel, gyerekként imádta a vizet, és arról ábrándozott, hogy ha egyszer lehetősége lesz mindennap látni a Balatont, akkor oda költözik. Ez megadatott neki, hosszú évek óta Balatonalmádiban él, a kézilabdától nem szakadt el, mindhárom munkája a sportágához kötődik. Az olimpiai negyedik helyezett kézilabdázó az elvszerűséget szereti, ma is azokat az edzőket kedveli, akik lehet, hogy beletapostak a lelkébe, de kitartottak az álláspontjuk mellett, nem „rángatták a kormányt”, nem változtatták gyakran a véleményüket. A KEK- és BL-döntővel tarkított tizenöt meghatározó veszprémi éve után Pásztor 2008-ban átadta a helyét Iváncsik Gergőnek, gyermekének keresztapja poszttársa lett. A 2000-es évek elejének meghatározó szélsője, világválogatott kézilabdázó a mai napig nem felejti el a halált okozó motorbalesetét: tudomásul veszi, hogy ez az epizód megkerülhetetlen vele kapcsolatban. Amit kellett, azt megtette; vezekelt.

Korának kiemelkedő klasszisa még nem döntötte el, hogy melyik úton induljon tovább Fotó: Mirkó István

– Megvannak még a lovai?

– Már eladtam őket.

– Honnan jött a lovaglás szeretete?

– Ceglédi parasztgyerek vagyok, a város szélén nőttem fel. Sajnos nem volt lovunk, de a természetet, a háziállatokat mindig nagyon szerettem. Később, a veszprémi korszakomban összebarátkoztam egy férfival, akinek volt egy szép istállója Nemesvámoson. Majd megismerkedtem egy lovasoktatóval is. Addig biztattak, amíg vettem magamnak egy lovat a 2000-es évek elején, majd még egyet, de mindkettőt eladtam. A lovaglás nem fért bele az életembe az élsport mellett, ráadásul teljesen más típusú izmokat vett igénybe, mint a kézilabda, ennek következtében gyakran meghúzódtam. De van még egy sokkal komolyabb, a mai napig tartó szenvedélyem: a vitorlázás. Sokat versenyeztem, tizenöt éve egyszer sem hagytam ki a Kékszalagot. Jelenleg több lábon állok, a Pénzügyőrnél szakmai igazgató, az ifiválogatottnál edző, a Sport TV-nél szakkommentátor vagyok, s ez nem teszi lehetővé, hogy minden hétvégén kihajózzak a Balatonra és versenyezzek.

– A lovaglást elmagyarázta. A hajózás miként úszott be a képbe?

– Hajózási szakközépiskolába jártam. Rengeteg regényt olvastam, a legtöbb gyerekkori álmom a hajózáshoz kapcsolódott. A Sir Francis Drake föld körüli útjáról szóló A királynő kalóza volt az egyik kedvenc könyvem, a másik a Jan Marten kalóz regényes históriája. A hajózás, a haditengerészet története az egész életemet átfogó hobbi és szerelem.

– Ez azt jelenti, hogy ha nem ismerkedik meg a kézilabdával, akkor most a hajózás területén boldogulna?

– Igen. De erre nem volt semmi esély, mert eleve a kézilabda miatt jöttem fel Budapestre, aztán onnan Veszprémbe. Pesten a Honvédhoz kerültem, a szövetség jelenlegi szakmai igazgatója, Zsiga Gyula volt az edzőm az ifiben, de nem ment olyan egyszerűen a történet: fejlődési rendellenességet, Schlatter-kórt diagnosztizálták nálam. Ezzel nem nagyon lehetett volna mozogni, de azért megoldottam.

Hosszú évekre kibérelte a balszélső posztot Veszprémben
Fotó: Illyés Tibor / MTI

– Cegléden született, végül Balatonalmádiban kötött ki. Ez a veszprémi szerződéséből következett vagy a Balaton-part és a hajózás csábította?

– 1993-ban igazoltam Veszprémbe, és kezdetben ott is laktam. A csapattársaim többsége már akkor a Balatonnál bérelt házat. Mindig azt éreztem, hogy idővel jó lenne oda költözni. Alföldi gyerekként mindig arról álmodoztam, bárcsak egyszer én is mindennap láthatnám a csodálatos Balatont… A veszprémi lakás után adta magát, hogy Balatonalmádiban vegyek családi házat.

– Ha már szóba jött a Veszprém: nem fájlalja, hogy több korábbi meghatározó magyar játékos – többek között az ön – szakértelmére nem számítanak a klubnál?

– Nincs hiányérzetem. Utánpótlásedzőként dolgoztam Veszprémben, egy új lehetőség és egy félreértés miatt jöttem el a klubtól. Előbb Éles Józsi klubjához mentem, majd onnan a Pénzügyőrhöz. Egyébként nem igaz, hogy a klub nem támaszkodik a korábbi játékosokra: Gulyás Péter az utánpótlás szakmai vezetője, Ivo Diaz, Iváncsik Gergő edzőként dolgozik a fiatalokkal. Éles Józsi is volt a Veszprémnél, csak visszakanyarodott a saját egyesületéhez.

– Tizenöt évet húzott le Veszprémben játékosként, az utolsó négy évben csapatkapitányként. Biztos hívták külföldre, miért maradt itthon?

– Abban az időszakban szélsőket ritkábban csábítottak légiósnak. Egyszer adódott egy komolyabb lehetőség, a Barcelona keresett a 2000-es évek elején, de nemet mondtam. Mindenképpen kellettem a Veszprémnek, anyagi szempontból pedig nem volt markáns különbség a két ajánlat között.

– Korábbi edzője, Vass Sándor mesélt egy érdekes sztorit: 1997-ben a KEK-döntő felé vezető úton itthon 12 góllal legázolták a norvég Stavangert, idegenben meleg volt a pite, már 9 góllal is vezetett az ellenfél. Végül nagy nehezen kiharcolták a továbbjutást. Vasst ez nem hatotta meg, súlyos pénzmegvonással akart büntetni. A vezetők kérdezték tőle, hogy ugye ez a Pásztorra nem vonatkozik, 11 gólt dobott azon a meccsen. Mire ő: dehogynem, a kézilabda csapatsport.

– Volt ilyen, végül kompromisszumos megoldás született, a következő három-négy meccset meg kellett nyernünk, így megúsztuk a pénzbírságot. Sanyi bácsit nagyon szerettem. Hihetetlen kisugárzású egyéniség volt, és mindig átvitt minket a nehézségeken. Igazodási pont volt, a pályán és az életben is. Tőle még a büntetést is el lehetett fogadni. A mai napig nagyon jóban vagyok vele. A sportolók nagy része utólag is azokat az edzőket kedveli, akik lehet, hogy belegyalogoltak a lelkébe, de legalább megpróbáltak elvszerűen cselekedni. Akik megpróbáltak alkalmazkodni a játékosokhoz vagy feleslegesen és sokszor változtatták a véleményüket, azok előbb-utóbb elvesztek. Sok edzővel dolgoztam Veszprémben.

Az ifiválogatottnak igyekszik átadni a tudását
Fotó: Mirkó István

– Hogyan élte meg, hogy pályafutása vége felé Iváncsik Gergő kiszorította a csapatból?

– Úgy, hogy ő a gyermekem keresztapja. 37 évesen ez belefért, akkor már rég nem voltam válogatott. Veszprémben is csak kiegészítő emberként számítottak rám. 2008-ban igazoltam Balatonfüredre, ott új impulzusokat kaptam, húzóember lettem.

– A 2004-es olimpián meghatározó szereplője volt a negyedik helyen végzett Skaliczky-csapatnak. Lehetett volna több is ebben?

– A csapat erősségéhez képest túlteljesítettük az elvárásokat. De nem kellett volna sok ahhoz, hogy még szebb eredményt érjünk el. Csapatkapitány voltam Athénban, így még fájóbb volt. Ez volt az életem egyetlen olimpiája, erről álmodtam gyerekként.

– Mindig ilyen ambiciózus volt?

– Mindig azért vittem valamire, mert rengeteg célt tűztem ki magam elé, és ezeket meg is akartam valósítani. Ugyanez van az életemben a pályán kívül: tisztességesen felkészülök, mielőtt beülök tévéstúdióba, a Pénzügyőrnél és az ifiválogatottnál is lelkiismeretesen végzem a munkám. Még nem döntöttem el, hogy sportvezetőként vagy edzőként szeretnék-e inkább érvényesülni. Az edző aránylag rövid idő alatt megkapja a jutalmát, a sportvezető munkájában talán nincsenek látványos katarzisok. A kettő között vacillálok. Előbb-utóbb el kell indulnom valamelyik irányba. Nyáron ötvenéves leszek. Szeretnék jó döntést hozni.

– Motorozik még?

– A 2010-es balesetem óta nem.

– Ez az ügy már leülepedett?

– Egy ideig téma volt, amennyi a nyilvánossága tartozik, azt már elmondtam. A baleset meghatározó dolog volt az életemben, és gyökeresen megváltoztatta azt. Megértem, hogy az embereket érdekli, és azt is tudomásul veszem, hogy ez valamilyen szinten megkerülhetetlen velem kapcsolatban. Az életem öt évét megváltoztatta. Amit kellett, megtettem, vezekeltem.