A gond csupán az, hogy a bátorság nem mindig elhatározás kérdése. Az például kiderült, hogy alig van olyan játékosunk, aki képes lenne egy portugál szintű csapattal szemben megtartani a labdát a középpályán. Schäfer András például igen tehetséges játékos, de nem Szoboszlai Dominik, még csak nem is Kalmár Zsolt. Ilyen minőség ellen derül ki, hogy egyesek képzettsége is hiányos, de ezt tudtuk, ezért próbáltuk csapatként kiegyenlíteni az egyéni tudáskülönbségeket. A 84. percig sikerült is, akkor besegített a portugáloknak a szerencse, és attól fogva már nem volt esélyünk.
Fernando Santos, az ellenfél szövetségi kapitánya is úgy látta, a magyar válogatott gyorsan ki akart egyenlíteni, ezért kinyílt, és ebből következett a második és a harmadik gól is. Marco Rossinak pedig volt egy fél mondata, amelyből az derült ki, hogy nem kellett volna kockáztatni, hiszen a csoportban számít a gólkülönbség is, ám aligha várható el a forró légkörben a játékosoktól, hogy hideg fejjel így számolgassanak ötvenezer sikerre éhes magyar szurkoló előtt.
A lényeg az, lehetünk bármennyire bátrak, sőt akár vakmerők is, a világbajnok franciák ellen sem számíthatunk elsöprő magyar támadásokra, a mérkőzés uralására. Azt hagyjuk, hogy 84 percig minden jól ment, mert a mérkőzés 90 percig tart, csak az az eredmény számít, amit a lefújás pillanatában látunk a táblán. Amúgy nem történt semmi tragédia, a papírforma igazolódott, ám Marco Rossinak tökéletesen igaza volt, hogy a játék képe nem tükrözi az eredményt, nem volt három gól a két csapat között.
Ezért is lehetünk bosszúsak: ebben a meccsben tényleg több volt.
