A grúziai Szuhumiban született Viktor Szanyejev az első olimpiai aranyérmét úgy szerezte meg, hogy kétszer is világcsúcsot ugrott (17,23 és 17,39 méter), és az 1968-as mexikóvárosi ötkarikás játékokról külön szólnunk kell. A 2000 méteres magaslaton – ami kedvez a távol- és hármasugróknak – távolugrásban az amerikai Bob Beamon kozmikus, 890 centis világcsúcsot ugrott, hármasugrásban pedig ötször – a selejtezőben egyszer, a döntőben négyszer – dőlt meg a világ addigi legjobb eredménye! Az olimpia előtt ez 17,03 volt, és a lengyel Józef Szmidt tartotta már nyolc éve. Mexikóvárosban a selejtezőben az olasz Giuseppe Gentile 17,10-et, majd a döntő első sorozatában 17,22-et ugrott. Erre válaszolt Szanyejev 17,23-mal, a brazil Nelson Prudêncio az ötödik kísérletére 17,27-ig szállt, majd jött az utolsó sorozatban Szanyejev 17,39-es ugrása.
Szanyejev 1972-ben 17,35 méterrel, 1976-ban 17,29-cel nyerte meg az ötkarikás játékokat. 1972-ben, az olimpia után még egyszer megjavította a világcsúcsot, szülővárosában, Szuhumiban 17,44-re. A moszkvai olimpián, búcsúversenyén 17,24 méterrel lett ezüstérmes, és egy honfitársa, Jaak Uudmäe győzte le, aki 17,35-tel diadalmaskodott. A házigazdák azt remélték, hogy a már addig is sporttörténelmet író kedvencük, Szanyejev, becenevén a „Szuhumi Kenguru” 34 évesen is a dobogó legfelső fokára állhat, ezért sem ünnepelték ujjongva a nála tíz évvel fiatalabb szovjet-észt hármasugró győzelmét. A „Tallinni Gazella” nemcsak a veterán címvédőt, hanem az ekkor világcsúcstartóként favorit brazil João Carlos de Oliveirát is maga mögé utasítva lett az 1980-as, bojkott sújtotta nyári játékok hármasugró bajnoka. (A világcsúcs ekkor már 17,89 méter volt, a brazil ezt 1975-ben Mexikóvárosban ugrotta – hát, igen…) Uudmäe sem korábban, sem később nem nyert igazán rangos nemzetközi versenyt.
Ami a két Eb-aranyat is begyűjtő Viktor Szanyejevnek Moszkvában a búcsút jelentette, az Bakosi Bélának 23 éves fejjel az olimpiai premiert.
– Viktorra mindig felnéztem, mert a három olimpiai győzelme tekintélyt parancsolt, barátja viszont a kettőnk közötti korkülönbség miatt nem lettem. Igyekeztem a moszkvai olimpiai stadionban a magam ugrásaira összpontosítani, de így sem kerülte el a figyelmemet az a szenvedés, amit Szanyejev mozgása és az arckifejezése is elárult. Azt tudtuk, hogy a rajt előtt az orvosok úgy „drótozták össze” az olimpiára, hogy legalább rajthoz állhasson, de még a verseny közben is fájdalomcsillapítót kellett kérnie, hogy elkerülje a feladást. Küzdött és kínlódott, egészen az utolsó ugrásáig, s bár titokban mesternégyesre számított, sportszerűen gratulált a legyőzőjének. Akit a hazai szurkolótábor távolról sem úgy ünnepelt, mint egy újdonsült olimpiai bajnokot, csak éppen nem fütyülték ki – nyilatkozta az SzPress Hírszolgálatnak a 64 esztendős Bakosi Béla, aki a moszkvai olimpián 16,47 méterrel hetedik lett, a pályafutása során fedett pályán két Eb-aranyat is szerzett, az egyéni csúcsa pedig 17,25 méter lett.
A moszkvai döntő nem csupán Szanyejev és Uudmäe párharcáról szólt, hanem arról a mesterkedésről is, amely a kettős hazai sikernek „ágyazott meg”. Már önmagában az is megütközést keltett, hogy a hármasugrás döntője előtt a házigazdák ellentmondást nem tűrően leváltottak minden olyan külföldi versenybírót, akiket a nemzetközi szövetség jelölt ki, hogy aztán a helyüket betöltve „színszovjet” zsűri sorakozhasson fel. Annak tagjai aztán úgy tették a dolgukat, ahogy eligazították őket. Hiába ugrott az ausztrál Ian Campbell és De Oliveira is nagyobbat a két szovjetnél, elvették tőlük a kísérletüket, arra hivatkozva, hogy a második elrugaszkodásuk után a lendítő lábukkal, a szöges cipőjükkel érintették, szaknyelven szólva „karcolták” a pályát. Akkoriban ez szabálytalan volt, ma már nem az. Így alakult ki az Uudmäe, Szanyejev, De Oliveira sorrend, ami ellen a helyszínen, majd a nemzetközi szövetség ajtaján kopogtatva hiába óvtak a brazilok és az ausztrálok is, semmi sem változott.
A döntő jegyzőkönyve fellelhető az interneten, s láthatjuk, hogy De Oliveirának hivatalosan két, Campbellnek csak egy érvényes kísérlete volt. Ha korrekt a bíráskodás, kettőjük közül valamelyiküknek kellett volna nyernie.
Viktor Szanyejev a pályafutása után edzőként a tbiliszi Dinamo sportegyesületében dolgozott, a Szovjetunió felbomlása után pedig a családjával Ausztráliába költözött. Január 3-án Sydney-ben hunyt el.
– Hozzám a barátságos és igazán „jó fej” Uudmäe állt közelebb, aki a nyíregyházi versenyeken is megtisztelt bennünket az indulásával, de ez mit sem változtat azon, hogy Viktor Szanyejev az atlétika ikonikus alakja volt, egy hatalmas és szerethető sportember. Akinek az első ausztráliai évei küzdelmesek vagy inkább nyomorúságosak voltak, a hírek szerint még pizzafutárnak is be kellett állnia, de aztán testhezálló munkát kapott, így hasznosítani is tudta a versenyévei alatt felhalmozódott tudását – mondta el még Bakosi Béla az SzPress Hírszolgálatnak.
Borítókép: Viktor Szanyejev, a hármasugrás legendája (Forrás: Olympics.com)
