Elhunyt Adorján András – sakkozó, költő, kivételes zseni

Hetvenhárom éves korában elhunyt Adorján András olimpiai bajnok és világbajnokjelölt nagymester, a magyar és az egyetemes sakkozás kivételes alakja. Adorján András ennél is sokkal több volt: kivételes zseni.

Fotó: jochapress.hu

Később is akadtak kiváló versenyeredményei, de a legszűkebb elitbe már nem tudta, talán nem is akarta beverekedni magát. Versenysakkozóként. Teoretikusként, szakíróként, szekundánsként ezután is többször letette a névjegyét. Hosszú éveken át segítette Garri Kaszparovot, nagy fájdalmára az ifjú sakkforradalmár a Karpov elleni páros mérkőzésein nem vette be a stábjába.

Később Lékó Péterrel dolgozott éveken át, aki a vele töltött évek alatt alapozta meg az előretörését. Adorján fantasztikus ötletekkel gazdagította a sakk megnyitáselméletét, a harmadik lépésben is talált újítást. Amikor Lékó egyszer Kaszparovot lepte meg új lépéssel, a nagy Garri erre úgy reagált, hogy ráemelte a tekintetét Lékóra, s csak ennyit kérdezett: Adorján?

A Black is OK! tézissel – ami nem egy különc ötlet, hanem megkerülhetetlen elmélet – kitörölhetetlenül beírta magát a sakkozás történetébe.

Nem vagyok hivatott megítélni, de másoktól is hallottam a véleményt, miszerint talán Portisch Lajosnál is tehetségesebb, eredetibb sakkozó volt. Egy orvosolhatatlan hiányossággal. Az ő idegrendszerét nem kötélből fonták, amit a versenysakkal járó feszültség idővel kikezdett. Intim, de nem titkos adaléka az életének, hogy kedélybetegség gyötörte és repítette olykor az egyik végletből a másikba.

Az emberi kapcsolatait is ez jellemezte. Egy időben magasztos levelezésben állt Teréz anyával – személyesen láttam az apáca neki írt sorait –, de ha felbőszült, ha nem is szándékosan felbőszítették, akkor nem válogatott az eszközökben. Aztán persze megbánta a tettét, de legközelebb újra elkövette ugyanezt a hibát. Személyesen is volt alkalmam megtapasztalni ingadozásait. Egy időben viszonylag rendszeres vendég voltam nála Kálvin téri otthonában, aztán a sokadik megsemmisítő tiráda után végleg rácsuktam az ajtót.

Haragudni azonban sohasem haragudtam rá. Érteni véltem a sorsát, és tiszteltem benne a kivételes zsenit.

Igen, Adorján András nehéz ember volt. Azon kevesek egyike, aki nemcsak kutatta a mélységet, hanem ki is ismerte magát benne, meglelte a ritka gyöngyszemeket, igaz, felszínre hozni, pláne kiállítani nem tudta, talán nem is akarta azokat. Nem elismerésre vágyott, csupán arra, hogy vitassák, hogy vegyék észre, hogy ne nézzék levegőnek. A kölcsönös függőségek kusza hálójában azt képtelen volt belátni, hogy ennek érdekében simulékonyabbá kellene válnia.

Már megették a kenyerem javát – így szól az egyik nyelvi leleménye. Nos, hát meg, az utolsó morzsáig. Kissé magányosan, elfeledetten, sőt kitaszítottan hagyott itt minket. Ami ugyancsak a legnagyobbak osztályrésze. S ha nem is olyan tág körben, mint remélte, a hatása örökre megkerülhetetlen marad.

Black is OK! Világos… Az örök ellentmondások dacára, András, próbálj meg békében nyugodni.

Borítókép: Adorján András idős korában (Fotó: Jocha Károly)