Elhunyt Adorján András – sakkozó, költő, kivételes zseni

Hetvenhárom éves korában elhunyt Adorján András olimpiai bajnok és világbajnokjelölt nagymester, a magyar és az egyetemes sakkozás kivételes alakja. Adorján András ennél is sokkal több volt: kivételes zseni.

Fotó: jochapress.hu

Zseni volt, nem vitás. Sokoldalú, tündökletes tehetség. Ám a Teremtő, a sors már csak ilyen, a tálentum mellé keresztet is ad, neki utóbbiból roppant súlyosat aggatott a vállára, ami – hogy az ő stílusában bátorkodjak fogalmazni – megrogyasztott másokat.

Adorján András a hetvenes években. Fotó: Anefo/Croes, R. C.

Adorján András még a klasszikusan iskolázott sakkozók generációjához tartozott, ő ráadásul szerteágazó, gazdag műveltséggel vértezte fel magát. Nemcsak sokat olvasott, írt is, verset, prózát egyaránt magas színvonalon, de festett, sőt zenét is szerzett, kevésbé ismert, hogy az 1956-os forradalomnak emléket állító Aki magyar… rockopera társszerzője is egyúttal.

Mindenekelőtt természetesen sakkozó volt. Papp Béla növendéke, mesterét holtáig tisztelte, alapítványt is létrehozott és működtetett az emlékére. A nemzetközi sakkéletbe 1969-ben robban be, amikor második lett a húsz éven aluliak világbajnokságán – bizonyos Anatolij Karpov mögött. Akkoriban még nem a tini nagymesterek korát éltük, ő így is fiatalon, huszonhárom évesen szerezte meg a címet. Már ez előtt, csupán húszévesen, 1970-ben bekerült a válogatottba, amelynek két évtizeden át oszlopos tagja volt. Már fiatalon is nehezen tűrte a béklyókat, sohasem kötött – legalábbis az ő megítélése szerint – elvtelen kompromisszumot, ezért gyakran került összetűzésbe a Magyar Sakkszövetséggel.

1978-ban Portisch Lajos, Ribli Zoltán, Sax Gyula, Csom István és Vadász László társaként – még ha akkor kivételesen nem is nyújtott kiemelkedő teljesítményt – tagja volt a Buenos Airesben olimpiai bajnok csapatnak, egy év múlva a Ribli Zoltán elleni párosmeccsen kétpontos hátrányból egyenlítve bejutott a világbajnokjelöltek nyolcfős mezőnyébe. Úgy tűnt, kiteljesedik a pályafutása. Az 1980-as esztendő azonban viszontagságosan alakult az életében. A világbajnokjelöltek negyeddöntőjében az esélyesebbnek tartott Robert Hübner ellen kiválóan tartotta magát, a kilencedik játszmában sötéttel nyerő állásban azonban amatőr szinten is borzalmas hibát követett el. Ha leüti a lógó h-gyalogot, Hübner – utólag el is ismerte – rögvest feladja a partit, ám ő stílusosabb, egyszerűbb nyerést választott, amire a német nagymester önpattba, tehát döntetlenbe tudott menekülni. Adorján győzelemmel egyenlíthetett volna, így viszont végül 5,5-4,5-re kikapott. Ebben az évben a máltai olimpián ezüstérmes csapatból is kimaradt, helyesebben kizárták, a sakkszövetség felfüggesztette a játékjogát.

Később is akadtak kiváló versenyeredményei, de a legszűkebb elitbe már nem tudta, talán nem is akarta beverekedni magát. Versenysakkozóként. Teoretikusként, szakíróként, szekundánsként ezután is többször letette a névjegyét. Hosszú éveken át segítette Garri Kaszparovot, nagy fájdalmára az ifjú sakkforradalmár a Karpov elleni páros mérkőzésein nem vette be a stábjába.

Később Lékó Péterrel dolgozott éveken át, aki a vele töltött évek alatt alapozta meg az előretörését. Adorján fantasztikus ötletekkel gazdagította a sakk megnyitáselméletét, a harmadik lépésben is talált újítást. Amikor Lékó egyszer Kaszparovot lepte meg új lépéssel, a nagy Garri erre úgy reagált, hogy ráemelte a tekintetét Lékóra, s csak ennyit kérdezett: Adorján?

A Black is OK! tézissel – ami nem egy különc ötlet, hanem megkerülhetetlen elmélet – kitörölhetetlenül beírta magát a sakkozás történetébe.

Nem vagyok hivatott megítélni, de másoktól is hallottam a véleményt, miszerint talán Portisch Lajosnál is tehetségesebb, eredetibb sakkozó volt. Egy orvosolhatatlan hiányossággal. Az ő idegrendszerét nem kötélből fonták, amit a versenysakkal járó feszültség idővel kikezdett. Intim, de nem titkos adaléka az életének, hogy kedélybetegség gyötörte és repítette olykor az egyik végletből a másikba.

Az emberi kapcsolatait is ez jellemezte. Egy időben magasztos levelezésben állt Teréz anyával – személyesen láttam az apáca neki írt sorait –, de ha felbőszült, ha nem is szándékosan felbőszítették, akkor nem válogatott az eszközökben. Aztán persze megbánta a tettét, de legközelebb újra elkövette ugyanezt a hibát. Személyesen is volt alkalmam megtapasztalni ingadozásait. Egy időben viszonylag rendszeres vendég voltam nála Kálvin téri otthonában, aztán a sokadik megsemmisítő tiráda után végleg rácsuktam az ajtót.

Haragudni azonban sohasem haragudtam rá. Érteni véltem a sorsát, és tiszteltem benne a kivételes zsenit.

Igen, Adorján András nehéz ember volt. Azon kevesek egyike, aki nemcsak kutatta a mélységet, hanem ki is ismerte magát benne, meglelte a ritka gyöngyszemeket, igaz, felszínre hozni, pláne kiállítani nem tudta, talán nem is akarta azokat. Nem elismerésre vágyott, csupán arra, hogy vitassák, hogy vegyék észre, hogy ne nézzék levegőnek. A kölcsönös függőségek kusza hálójában azt képtelen volt belátni, hogy ennek érdekében simulékonyabbá kellene válnia.

Már megették a kenyerem javát – így szól az egyik nyelvi leleménye. Nos, hát meg, az utolsó morzsáig. Kissé magányosan, elfeledetten, sőt kitaszítottan hagyott itt minket. Ami ugyancsak a legnagyobbak osztályrésze. S ha nem is olyan tág körben, mint remélte, a hatása örökre megkerülhetetlen marad.

Black is OK! Világos… Az örök ellentmondások dacára, András, próbálj meg békében nyugodni.

Borítókép: Adorján András idős korában (Fotó: Jocha Károly)