Lékó Péter szereplését a negyedik hely dacára mindenki inkább kudarcként értékeli, mint sikerként. Ám izgalmasabb kérdés: ennyire képes, vagy lehet még belőle világbajnok?
– Be kell látnunk, vannak jobbak. Az elit szintjén ma nagyjából így fest a sakkozók helyzete: a Kaszparov visszavonulásával keletkezett űrt Anand, Kramnyik és Topalov méltó betölteni. Ők hárman egyértelműen kiemelkednek a mezőnyből. Mögöttük van egy bő tízfős társaság, az „olimpuszi pajtások”, amelynek tagjai beletörődtek, hogy világbajnok úgysem válhat belőlük. Beérik azzal, hogy tartják pozíciójukat, versenyről versenyre utaznak, s urasan megélnek a sakkozásból. Ide tartozik – ne tagadjuk, a csoport elejéhez – Lékó Péter is. Ám ez a státus felettébb ingatag. Az idő ugyanis nem áll meg. Újabb és újabb fiatal tehetségek dörömbölnek az elitklub ajtaján. Elegendő a Ponomarjov, Radzsabov, Mamedzsarov, Karjakin, Carlsen ötös fogatot említeni. Ezek a fiúk nem a zseninevelés hisztériájából kerültek elő, hanem a tehetségüknek köszönhetően. Lendületben vannak, harapnak, mint az oroszlán, ráadásul mindig sokkal erősebb a bejutás, mint a benn maradás motivációja. Nem bátorság megjósolni, egy-két éven belül jelentős átrendeződés várható az élmezőnyben, ami bizony Lékó Pétert is érintheti.
– Nem mond ennek ellent, hogy Anand harmincnyolc évesen lett világbajnok, a második helyezett Gelfand pedig negyvenöt esztendős?
– Egyedi esetek mindig akadnak. Anand már több mint egy évtizede ostromolja a trónust, sokszor csak a balszerencsén múlott, hogy nem járt sikerrel. A klasszisa vitathatatlan. Mexikóvárosban végre kijött neki a lépés, tönkreverte a mezőnyt. Azért nyert csak egy ponttal, mert az utolsó három fordulóban elegendő volt neki a döntetlen. Gelfand szereplése egyértelműen meglepetés. Kiválóan játszott, mint már nagyon sokszor, de lám, akadt nála jobb. Lékó számára nem az a legnagyobb veszély, hogy „már” huszonnyolc éves, hanem hogy megszokta a langyos vizet. Szinte csak akkor játszik élesen, ha előre kielemzett változatba téved az ellenfele.
– Már fiatalon is a pozíciós játék volt az erőssége, nemde?
– Amikor 1996-ban megkezdtük két és fél éven át tartó, mint kiderült, utolsó futamunkat, megkérdeztem Petit: miért játszik ennyire biztonsági sakkot? A válasza akkor tökéletesen elfogadható volt: „Tudja, Bandi bácsi, amikor kis srác létemre bekerültem az igazán erős versenyek ragadozói közé, mindenki engem akart megverni. Meg kellett vetnem a lábamat, olyan presztízst kellett kivívnom, hogy egyre kevesebben láthassanak bennem potenciális áldozatot. Rákényszerültem erre a defenzív harcmodorra.” Igazat adtam neki. Csakhogy abban is megállapodtunk, hogy – lévén már erős nagymester – mostantól aktívabban, dinamikusabban és a kockázatot sem kerülve kell játszania. Mert különben nem reménykedhet abban, hogy a világklasszisok közé emelkedjen. És változtattunk is, méghozzá radikálisan a játékstílusán, -felfogásán – az eredmény sem maradt el. De amikor már „fönn” volt, és féltette, amit elért, újra elkezdte a tilitolit. Ezt akkor is megmondtam neki, azzal együtt, hogy „apukám, ha létezne rövid lépéses sakk, a világon nem lenne konkurensed”. Nem örült neki. De nagyon kevés kivétellel azóta is ezt csinálja. Magához szorítja a pont felét, és megpróbálja hozzálopni a másikat. Ezzel a stílussal nem maradhat sokáig a legjobbak között.
– Anatolij Karpov hasonló stílussal lett világbajnok. Lékó számára ugyanez miért lenne reménytelen?
– Amikor Karpov a csúcson volt, szinte lehetetlen volt megverni. És nagyon sokat nyert! Lékóra ugyanez nem igaz. Úgy is mondhatnám, biztonsági stílussal kikapni – katasztrófa. Az igazán nagy sakkozóktól ráadásul elvárható, hogy ne csak jól játsszanak, hanem sziporkázzanak is. Talt erre sohasem kellett figyelmeztetni. Kaszparov sem maradt adós ezzel az elvárással, mindig megugrotta a salto mortalét. Természetesen a kockázat magában rejti a hibázás lehetőségét, Kaszparovot is érték olykor kellemetlen vereségek, de ezek száma eltörpül a fényes sikerek mellett. Közismert futballhasonlattal élve az Aranycsapatnál is az volt a jelszó: nem baj, ha gólt kapunk, csak rúgjunk többet! Péterrel nem találkoztam 1999 óta, de a játékát figyelem, s bizony szürke. Ennél is hervasztóbb, ízléstelen az a csinnadratta, ami körülveszi. A pankrátoroknál szokás a mellkast döngetve, hangosan üvöltve előre bejelenteni a diadalt. Aztán… A sakkot sem lehet szájjal játszani. Bár Anandot és Kramnyikot a szakma esélyesebbnek tartotta, Péter magabiztossága, a sajtó szuperlatívuszai győzelmet ígértek – ahogy a lármából kihallatszott. Ehhez képest a várható eredmény, amit elért, csalódást keltő a közönség számára.
– Tagadhatatlan, Lékó – különösen külföldön – nem szerzett híveket magának az olyan versenyeken, amikor döntetlent döntetlenre halmozott. Mégis, nem túlzó ez a bírálat? Hiszen akadtak olyan tornák, amelyeken briliánsan sakkozott. Mint például 2002-ben Dortmundban, a világbajnokjelöltek versenyén, amikor Adamset, Sirovot és Topalovot látványos játszmavezetéssel győzte le; volt olyan sorozata a viadalon, amikor hét partiból hat és fél pontot szerzett.
– Ezért van értelme annak, hogy ilyen hosszasan beszélgetünk róla. Amit eddig elmondtam, az csak az igazság egyik fele. Tizenhárom éves volt, amikor először ültem össze vele. Már az első közös elemzés alkalmával lenyűgözött. Bátran ki merem jelenteni: Kaszparov óta nem találkoztam hozzá fogható tehetséggel. Kortársaival szemben óriási előnye továbbá, hogy nem csak a Fritz 9.0-s verziójával képes dolgozni. A sakk területén nagyon iskolázott, kulturált, a fejében van a teljes sakktörténelem. Rendkívül szorgalmas, ideális sportbeli erényekkel. Éppen ezért érthetetlen a számomra, miért nem játszik nyílt sisakkal. Úgy kellene sakkoznia, hogy ne a veszélyeket mérlegelje: mi lesz, ha netán kikap, hány Élő-pontot veszíthet, meghívják-e a következő szuper versenyekre. Csakis a célt kellene maga előtt látnia. Az indián mondás szerint, ha el akarsz találni valamit, célozz gondosan, és ne gondolj semmi másra. Lékó Péter zseniális, de behúzott kézifékkel ezt nem tudja érvényesíteni. Az, hogy sokat tud, de keveset mer, nem egyszerűen mulasztás: bűn. Sőt! Valóságos hiba…
– Ön szerint mit kellene tennie?
– Péter is azt a hamis tételt fogadja el újra, hogy ha a fehér akarja, mindig simán hozhatja a döntetlent, illetve leginkább világossal lehet nyerni. Ez nem igaz, és önmagában felére csökkenti az eldönteni kívánt partik arányát. Hát még, ha fehérrel sem akar mindig győzni az ember! Pedig a sakkban nincsenek előre leosztott szerepek, miszerint az egyik fél támad, a másik meg csak védekezhet. Az akcióra felelő reakció az ellentámadást is jelentheti. Arról nem is szólva, hogy a „megtámadott” fél, aki a sötét színnel játszik, több lehetőség közül választhat, mint a világos, már a kezdet kezdetén. A méltán ritka változatokat nem számítva a fehér e4-gyel vagy d4-gyel nyithat. Feketének 1. e4-re például nyolc, nagyjából egyenértékű folytatása létezik. Ez az általam kidolgozott tézis, a Black is OK! egyik alappillére. Amelyet Peti – több remek partija igazolja – egy időben kiválóan, szellemét nagyszerűen átérezve alkalmazott. Topalov, Kramnyik és mások tudnának erről beszélni. Ha nem is nagyon szívesen… Konkrét változatokhoz is jutott általam, de nem ez volt a lényeg. Én a teória filozófiáját, lélektani hátterét igyekeztem neki átadni. Ha egyszer valakit átitat a harci szellem, törvényszerűen megtalálja a konkrét fegyvert is a győzelemhez. Pláne az ő fölényes szakmai tudásával. Nem állítom, hogy mindent egy csapásra megváltoztatna, ha sötéttel is törekedne a sikerre, a harci kedve erősödésének viszont mindenképpen használna. S ez lenne a legfontosabb.
– Ha Lékó ismét keresné az együttműködés lehetőségét önnel, mit válaszolna?
– Először is tisztázzuk az elválásunk körülményeit! A közvélemény nyilván azt hiszi, hogy ő szakított velem. Ez nem egészen így történt, épp fordítva. Engem nagyon megviselt, hogy presztízsokokból nem vállalta a játékot a válogatottban az 1998-as olimpián. Ilyet az én tanítványom egyszerűen nem csinál. Ha mégis, nem a tanítványom. Rögtön ugyan nem váltak el az útjaink, kitöltöttem az obsitot az év végéig, az 1999. évi linaresi versenyre készüléséhez még segítséget nyújtottam. De új szezont nem kezdtünk. Nem a pénzért dolgoztam vele, de ami járt, azt természetesen eltettem. Számomra sokkal fontosabb volt az a szellemi pezsgés, amelybe együttműködésünknek köszönhetően ismét belekerültem. Nem tagadom, az alkotói önérzetemnek nagyon jólesett, hogy ha valamit kitaláltam, azt Péter játszmáin keresztül a világon mindenki megismerte. Ez nem azt jelenti, hogy magamnak követelem a sikereit. Együtt elemeztünk, a partikat ő játszotta, ő nyerte meg, ő emelkedett a legjobb sakkozók sorába. De arra azért én is büszke lehetek, hogy Linaresben Kaszparov egy, a nyolcadik lépésben szült újításomon negyven percet gondolkodott. A parti végül remi lett. Majd az elemzésnél a kérdéses helyre érve Garri fölnézett, és megkérdezte: „Adorján?” Ám abba a szerepkörbe nem kívántam belekényszerülni, hogy minden erkölcsi, érzelmi összetartozás nélkül csupán változatokat gyártsak Péter számára. Amikor kezdett kihűlni a kapcsolatunk, tudtam, hogy előbb vagy utóbb elkerülhetetlen a szakítás. Meghasonlottam és utálni kezdtem magam. Ha a gyerek játszott, nem volt rossz eredmény: ha győz, jó, mert jó, ha meg fejre áll, legalább lesz egy kis csend. Nem mehetett ez így tovább! Lékónál nagyobb sakkozótól, Garri Kaszparovtól is eljöttem hasonló okokból. Mi lenne, ha újra megkeresne? Nem tartom valószínűnek, hogy így tesz. Ha mégis, nem zárkóznék el eleve előle. Kérdés, nyolc év elteltével mire mennénk egymással? A környezete most nyilván sokkal nyugodtabb, mint amilyen annak idején volt. Felnőttként talán már ő is másként értékel bizonyos kérdéseket. Például hogy mi az, amivel a hazának az ember tartozik. Bár Szeged díszpolgáraként, sajnos, 2006-ban is cserbenhagyta a nemzeti válogatottat. Próbának kellene alávetni magunkat, mint hajdanán, tudunk-e közösen dolgozni. A pénz számomra szinte aggasztóan érdektelen. Akkor jöttem el tőle, amikor megérkeztek a német „gázosok” a kemény márkáikkal. Abban az évben százötvenezer forintot kerestem.
– Ha Lékó edzőjeként nem is, más területen miért nem vállal feladatot a magyar sakkozásban?
– A méltó feladat ma is vonz, mint mindig is azelőtt. Ám a felejtés, amellyel a magyar sakktársadalom hosszú évek óta megtisztel, olyan mély, hogy már kihasználni sem akarnak… Könyveim angolul jelennek meg, nyugaton tanulnak belőlük. Az ám, hazám!
– A mellőzöttséget büszkén vagy keserűen viseli?
– Hadd válaszoljak a Hogylétemről című versemmel: „Az igaz művész sorsa tükör, hű / Ő maga hangszer, mondjuk hárfa / Hogyan is lenne különbül / Mint pusztuló nemzete, hazája.” Régi vers ez, 1995-ben írtam. Elég baj, hogy ma is aktuális.
origo.hu
Meggyilkolt turisták: leszúrtak egy francia férfit
