– Kicsit féltem attól, hogy nem tudunk majd beszélgetni az osztrák férfi-kézilabdaválogatott utolsó Eb-selejtezője előtt négy órával, itt, Grazban. Ön azonban megnyugtatott, jöjjek csak nyugodtan. Egy magyarországi újságírónak ez azért szokatlan helyzet.
– Ausztriában csöppet másképp mennek a dolgok – kezdett bele a történetbe Albek József. – Valóban ez az utolsó kvalifikációs mérkőzésünk (amelyet Ausztria 34-33-ra megnyert Svájc ellen), ám az esti eredménytől függetlenül ott vagyunk a 2026-os Eb-n. Mielőtt azt kérdezi, hogyha a kijutás ezen az összecsapáson múlna, beszélgetnék-e most önnel, a válaszom igen. Itt ugyanis egy dolog fontos. Az, hogy jól teljesíts az edzéseken és a mérkőzéseken. A többivel nem nagyon foglalkoznak. De tudom, hogy Magyarországon ebből a szempontból is más a helyzet. Ott kissé szigorúbbak a regulák.
(Fotó: EVA MANHART / APA-PictureDesk)
Albek József: Semmis lett a svájci szerződésem
– Pedig nehéz csoportban voltak, a németekkel, a svájciakkal és a törökökkel kellett megküzdeniük. Ennek ellenére öt mérkőzés után kijutottak. Ezek szerint könnyű volt a selejtező?
– Nem. Svájcban az utolsó pillanatban mentettük döntetlenre a mérkőzést, a németekkel hazai pályán is ikszeltünk, a törököket kétszer vertük. Németországban nem volt sanszunk a győzelemre. Ezzel együtt Ausztriának az is nagy siker, hogy megint ott lehet az Európa-bajnokságon. Annak ellenére is nagy dolog ez, hogy egy évvel ezelőtt hajszálnyira voltunk a párizsi olimpiai szerepléstől. Abban az országban, ahol a kézilabda soha nem volt és soha nem is lesz első számú sportág, óriási, hogy hetekkel korábban minden jegyet eladtak erre a grazi összecsapásra. Amúgy is nagyon szeretem ezt a várost. Itt nőttem fel, de most sorsdöntő lépés előtt állok, ami akkor is igaz, ha nem várt események történtek velem.
– Mik voltak ezek?
– Nem olyan régen írtam alá az új szerződésemet Svájcban a Kreuzlingen csapatához.
Négy héttel ezelőtt kaptam egy telefont, hogy az ottani főszponzor meggondolta magát, visszalépett, ezért a csapatot visszasorolták a másodosztályba.
Velem együtt nyolc új játékost érkezett volna oda. A szerződésem füstbe ment. A svájciak felajánlották, hogy játszhatok náluk a másodosztályban, erre nemet mondtam, de ezzel sem volt gond, mert a nem várt helyzet miatt semmissé nyilvánították a szerződésem. Úgyhogy most új klubot keresek. Van ajánlatom Magyarországról is, de a görög bajnokság egyik élcsapatával is kerülgetjük egymást. Esetleg Németország is szóba jöhet. Szívem szerint Magyarországra mennék, ott erős a bajnokság, a nyelvet beszélem. Sok ismerősöm él ott, akivel anno a magyar junior válogatottban játszottam. Ugyanakkor néha arra gondolok, jó lenne kilépni a komfortzónámból. Ezért ugranék bele egy görög szerződésbe. A görög férfi kézilabda fejlődik, ők is kijutottak az Európa-bajnokságra, szó sincs tehát arról, hogy ott eltemetném magam. Bár a görög bajnokság a magyarhoz képest gyengébb.
Ha Zomboron születik meg, lehet, hogy kosárlabdázó lesz
– Milyen volt annak a kisfiúnak az élete, aki magyarként a szerbiai Adán született meg?
– Minden a kézilabda körül forgott. Adán született ugyanis a szerb és spanyol válogatott óriási sztárja, Sterbik Árpád. Ezen a kis településen ezért akart mindenki kézilabdázó lenni. Szerbia sosem volt gazdag ország, de a szüleim mindent megtettek azért, hogy nekem és Anna húgomnak jó életünk legyen. Sok ismerősöm élt nagy szegénységben. Ehhez képest tényleg csodálatos gyerekkorom volt. Fociztam, úsztam, karatéztam, sok mindent kipróbáltam, de végül a kézilabda lett a végállomás.
(Fotó: Lantos Gábor)
Olykor gondoltam arra, ha mondjuk Zomboron születek és nevelkedek, akkor ma kosárlabdázó vagyok, mert Nikola Jokics annak a városnak a szülötte. De Ada mindent megadott nekem. Onnan jutottam el gyerekként Magyarországra. Az Alsóörs gyerekcsapata érkezett egyszer a Mikulás Kupára, az ottani vezetők szúrtak ki maguknak. A magyar kézilabda így fedezett fel engem. Akkor még az Alsóörs a Veszprém fiókcsapatának számított. Uros Borzas, aki végül a magyar helyett a szerb válogatottat választotta, ekkor már Alsóörsön kézilabdázott. Ada amúgy sokat adott a magyar férfi-kézilabdaválogatottnak, mert Zoran Ilics vagy a most a magyar nemzeti csapatban debütáló Pergel Andrej is onnan származik.
– Kényes témához értünk. Ön hogyan került az osztrák válogatottba? Hiszen testvére, Albek Anna a magyar női nemzeti csapat tagja, így ön is az lehetne a férfiaknál.
– Engem senki nem hívott a magyar férfi-kézilabdaválogatottba. Annak ellenére sem, hogy többször játszottam a magyar junior válogatottban és a NEKA együttesében nevelkedtem.
A junior nemzeti csapatnál Imre Vilmos volt a kapitány, ő megadta nekem a lehetőséget. Azt hittem, onnan egyenes út vezet majd a felnőttek közé, tévedtem.
Pedig mindent megtettem, hogy képezzem magam, fejlődjek. Magyarországról senki sem keresett. Ausztriában ez tűnhetett fel a vezetőknek. Megkerestek, állampolgárságot ajánlottak, amit elfogadtam. Így nyílt ki előttem az osztrák válogatott kapuja.
Már nem csalódott, hogy nem lehet magyar válogatott
– Csalódott emiatt?
– Már nem. 19 évesen más volt a helyzet, mert egy-egy jól sikerült junior válogatott mérkőzés után vártam a telefonhívást. Amikor ezek nem jöttek, új célt kerestem magamnak. Most az a legfőbb vágyam, hogy Bajnokok Ligáját nyerjek. Nagy álom ez, tudom, de nem megvalósíthatatlan. Ehhez persze be kellene kerülni egy stabil BL-induló csapat keretébe. Én mindig óriási célokat tűztem ki magam elé, mert csak ennek van értelme.
– Az soha nem merült fel, hogy a szerb nemzeti csapat tagja legyen?
– Mivel tizenhárom évesen már Alsóörsön játszottam, nem. Adán kívül semmilyen kapcsolatom nem volt Szerbiával és ezt gyerekként Magyarországról nem is tudtam volna kiépíteni.
– Lelkileg mit jelent önnek egy szerb–magyar férfi-kézilabdaválogatott mérkőzés? Már ha lát ilyet egy-egy világversenyen vagy a tévében.
– Kívülállóként tekintek erre.
Mind a két csapatot nagyon szeretem, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem furcsa nézni ennek a két együttesnek a játékát. Mégiscsak Szerbiában születtem, miközben magyar vagyok.
A bennem dúló érzések tényleg furcsák, néha nehezek. Régebben sokszor gondoltam arra, milyen lenne, ha én is köztük lehetnék. De ezek az érzések már elmúltak. Az én utam másfelé kanyarodott.
– Az osztrák férfi-kézilabdaválogatott mérkőzései előtt énekli Ausztria himnuszát?
– Igen. Nyolc éve itt élek, olyan sokat kaptam az országtól, hogy ennyit feltétlenül megtehetek.
Mit kaptam? Jobb életet, sportolási lehetőséget. Ez nem azt jelenti, hogy én vagyok a legnagyobb osztrák ember, akit szétvet a nacionalizmus.
Erről nincsen szó. De a tiszteletet és a köszönetet így tudom megadni Ausztriának. Ezt akkor is így érzem, ha az anyanyelvem magyar.
– Olvastam egy önnek címzett üzenetet. A feladója – természetesen névtelenül – azt írta, hogy a világ összes brazil focistája közül csak kevesen kerülhetnek be az ötszörös világbajnok válogatottjába, mégsem váltanak országot és mennek el máshová. Ezzel arra céloztak, hogy miért kellett önnek elfogadnia az osztrák ajánlatot? Miért nem tudott belenyugodni abba, hogy nem lesz válogatott sportoló?
– Egy idő után az embernek magára is kell gondolnia és olykor nem árt kicsit önzőnek lennie. Nem azt mondom, hogy nem szeretem Magyarországot, de a karrierem, a fejlődésem szempontjából Ausztria volt a logikus döntés.
Itt nőttem fel, ide hívtak – tehát nem én telefonáltam az osztrák szövetségnek, hogy halló, itt vagyok.
A most búcsúzó szövetségi kapitány, Ales Pajovic látott bennem fantáziát. Mit kellett volna mondani, ha az az ember ajánlja fel az osztrák válogatottságot, aki most a válogatott szövetségi kapitánya? Jöttem. Szerintem Magyarországon akkor már senkit nem érdekelt, mi van Albek Józseffel. De nincs ezzel semmi baj. Anna húgom is biztatott, a családom is mindenben támogatott. Semmit sem bántam meg. Ráadásul ez az osztrák csapat ma már nem a futottak még kategóriába tartozik.
A magyarok legyőzése elképesztő hatást váltott ki Ausztriában
– Hogy mennyire nem, azt a 2024-es Európa-bajnokságon láttuk. A csoportmérkőzéseken veretlen, Szerbiát, Montenegrót és Izlandot is legyőző magyar válogatottat Ausztria legyőzte.
– Igen, ez az osztrák férfi kézilabdázás egyik legnagyobb mérkőzése volt, de ugyanezen a tornán a spanyolokat is elkaptuk. Elképesztő élmény volt mindez, ráadásul az olimpiai selejtezőre is mehettünk. Néhány évvel ezelőtt, ha valaki azt mondja, hogy jön egy magyar–osztrák férfi válogatott meccs, mindenki legyint.
(Fotó: INA FASSBENDER / AFP)
Csak az volt a kérdés, hány góllal nyernek a magyarok. Mára ez megváltozott. A 2024-es Európa-bajnokságon mutatott játék óriási áttörést hozott ebben az országban. Kitört ugyanis egy olyan kézilabdaláz, amely korábban soha nem volt errefelé. Négy évvel ezelőtt ugyanitt, Grazban rendeztek egy Ausztria–Svédország mérkőzést. A csarnok fele üres volt. Ma már ez elképzelhetetlen, az emberek elkapkodják a jegyeket.
– Mi a szerb sport erejének a titka? Hiszen a labdajátékokban egészen döbbenetesen erősek. Olimpiai bajnok vízilabdacsapatuk, világbajnok női röplabdacsapatuk van, de a szerb férfi kosárlabda-válogatott párizsi olimpiai döntőjét is nehezen lehet elfelejteni az Egyesült Államok ellen.
– Az ott élő emberek imádják a hazájukat. Szerbiában mindenért meg kellett harcolni, ott tényleg nem adnak semmit ingyen. Ausztriában, de Magyarországon sem éreztem sosem ezt. Nem azt mondom, hogy itt, vagy a magyaroknál könnyebb lenne az élet, de azért más. Sokszor emlegetik a Balkán-mentalitást. Tényleg van ilyen. Szerbiában a sport a kitörést jelenti. Ott nem elég egy egyetemi végzettség, mert egy diplomás ember is nagyon keveset keres. Ha élsportoló lesz, megnyílik előtte a világ. A szerb emberek tudják, ha beleteszik a munkát, akkor olyanok lehetnek, mint Novak Djokovics vagy Nikola Jokics. Azt látják, hogy semmi sem lehetetlen. Aztán ott van a nemzetszeretet. Amikor a sportolók hazamennek a válogatottba, úgy beszélnek, hogy összegyűlt a család. Nézze meg a szerb válogatott sportolók Instagram-posztjait. Ezt fogja olvasni.
– Milyen érdekes, amit mond! Sztojan Ivkovics, a magyar férfi-kosárlabdaválogatott volt szövetségi kapitánya is mindig a család szót emlegette, amikor a nemzeti csapattal együtt volt.
– Erről beszélek. Akikben ilyen erősek a nemzet iránti érzések, nem lehetnek sikertelenek. Azt hiszem, ez a szerb sport titka. Máshol ezzel az erővel nem találkoztam. Azt persze nem lehet elfeledni, hogy Jugoszlávia csapatsportágai mindig is erősek voltak, ez adja az alapot.
Nagyon durva sportág lett a kézilabda
– Mi a véleménye a XXI. század modern kori, gladiátorharcra hasonlító kézilabdájáról?
– Nagyon durva sportág lett a miénk, ezt kár lenne tagadni. Olyan játékos vagyok, aki sokat egy-egyezik, szeretem a kontaktokat, belemegyek a kétes helyzetekbe is.
Talán pont a már említett Balkán-mentalitás miatt van az, hogy gondolkodás nélkül állok bele a harcokba. Nem szoktam semmitől megijedni.
Ugyanakkor sosem törlesztek, nem gerjesztem a konfliktust.
– Ezért is érdekes a kérdés, hogy miért nem tud a kézilabda gyökeret ereszteni az Egyesült Államokban vagy Ausztráliában?
– Azért, mert nagyon kevés benne a pénz. Ebből a szempontból a röplabda, de főleg a kosárlabda is a kézilabda előtt van. Láttam az amerikai férfi-kézilabdaválogatottat, nincsenek könnyű helyzetben, mert Los Angelesben lesz az olimpia, tehát valamit kellene ezzel kezdeniük. Ennek az útnak nagyon az elején járnak. Tudomásul kell venni, hogy a kézilabda ma még Európa sportja. Az más kérdés, hogy emiatt egyre többen feszegetik, hogy mi lesz a sportág sorsa az olimpián.
– Arra gondol, hogy felmerült a kézilabda átrakása a téli olimpiára?
– Igen, s ez a döntés nekem nagyon nem tetszene. A kézilabdának a nyári játékokon van helye. Ha átrakják a téli játékokra, az a kézilabda tragédiája lenne. Ott voltam a családunkkal Párizsban, láttam a húgomat a magyar csapattal, egészen elképesztő élmény volt mindez. Folyton az járt a fejemben, hogy Istenem, ha mindez egyszer nekem is megadatna. Azóta is sokat jár ez a fejemben. Az egész Albek család úszott a boldogságban azokban a napokban, amikor Párizsban az olimpián jártunk.
Szelídebbek az osztrák internethuszárok
– Az osztrák kézilabda-szurkolók, különösen azok, akik az interneten élik a világukat, olyan vehemensek, mint a magyarok?
– Tudom, miért kérdezi ezt. Szoktam összehasonlítást végezni, a válaszom nem. Ha egy német vagy egy osztrák csapat elveszt egy olyan meccset, amit meg kellett volna nyerniük, szomorúak, de előre tekintenek. Leírják, hogy minden rossz volt, de azt is, hogy tovább kell menni. Magyarországon ez nem így van, ott sokkal keményebb megnyilvánulásokkal találkozni. Anna húgomat is sokszor megtalálták a drukkerek, s nem épp a legszebb megjegyzésekkel illették.
(Fotó: ARIS MESSINIS / AFP)
Mára eljutottunk oda, hogy képesek vagyunk túllépni ezen. Korábban sokszor nézegettük a bejegyzéseket, de teljesen felesleges volt mindez. Annával nagyon gyakran és sokat beszélgetünk, de ez már nem téma közöttünk.
Ha nem tudsz valamiből építkezni, ha nem vagy képes tanulni, akkor azt el kell engedni.
Nekem Anna az egyik példaképem. Amit ő csinál, ahogy ő dolgozik, csodálatra méltó. Idősebb testvérként olykor bámulom őt. Ő is most tör ki a komfortzónájából azzal, hogy Franciaországba szerződik. Nagyon tisztelem ezért a döntéséért. Maradhatott volna Mosonmagyaróváron, de ő másra vágyott. Meglépte, volt hozzá bátorsága.
– A következő két lehetőség közül egyet választhat ki. Olimpiai szereplés Los Angelesben, 2028-ban az osztrák válogatottal vagy hároméves szerződés a Szeged csapatával?
– Úristen, de nehéz ez. A Szeged ugye stabil BL-induló csapat, erről már beszéltem, mekkora álmom eljutni egy ilyen szintű együtteshez. Szeged Adához is közel van, a barátaim is ott élnek. Na de Los Angeles… Főleg úgy, hogy a testvérem is ott lenne a magyar női válogatottal. Az osztrák válogatott most amúgy új utakra lép. Nemsokára Iker Romero lesz a szövetségi kapitány, magam is érdeklődéssel várom a vele való munkát.
– Tessék választani!
– Rendben. Eljutni a 2028-as olimpiára az osztrák válogatottal, s ott olyan teljesítményt nyújtani, hogy utána megkeressen a Szeged egy hároméves szerződésajánlattal.
