Az edző, aki két év lelki fájdalom után tudta csak elengedni, hogy kirúgták a Honvédtól

Supka Attila az egyik legsikeresebb magyar edző, aki jelenleg az NB I-ben dolgozik. Korábban kétszer nyert bajnokságot a Debrecennel, míg a Honvéddal Magyar Kupát is elhódította. Saját bevallása szerint már nem akart az élvonalban edző lenni, de Révész Attila hívására nem tudott nemet mondani. Nagyinterjú a magyar edzők iránti folyamatos ellenszenvről, saját ballépéseiről, s a világ labdarúgásának megváltozásáról. Supka Attila most is őszinte volt és nem rejtette véka alá a véleményét.

2007-ben Supka Attila a Honvéd csapatával megnyerte a Magyar Kupát Fotó: M. Németh Péter

– Supka Attila munkanélküli edzőként hogyan és mivel töltötte el a napokat?
– Az első pár hónap nagyon rossz volt. A család adott erőt. Korábban Sopronban laktunk, nem olyan régen elköltöztünk Hegykőre. Kertészkedtem, mindig volt az új ház körül tennivaló. De tudom, ez persze nem az igazi. Nem elégített ki, ezért jártam osztrák bajnoki mérkőzésekre.

– Magyarra nem?
– Oda nem. Vagyis csak nagyon keveset.

– Azért, hogy a mindig szenzációra éhes sajtó ne kezdjen el olyan cikkeket írni, hogy lám-lám, Supka Attila felbukkant Zalaegerszegen vagy Győrben, három nap múlva ő lesz az edző?
– Ez is benne volt, nem tagadom, de nem ez motivált, amikor az osztrákokat választottam. Jó, néha elmentem a Honvéd meccseire, de már akkor, amikor fel tudtam magamban dolgozni a kirúgásomat. A barátait nem tagadja meg az ember, velük mentünk ki a Bozsik Arénába.

– Jegyet vett?
– Persze. Csodálkozik? Beültünk a stadionba, a VIP-szektorral szemben a napos oldalra, onnan néztük a meccset. Miért vettem jegyet? Jobb volt ez így mindenkinek.

– Most annál a Kisvárdánál lett az NB I-es csapat trénere, amelytől 2021-ben távozott. Azok után, hogy a szabolcsi csapattal ötödik lett a bajnokságban, ami minden idők legjobb kisvárdai helyezése volt az élvonalban akkor. Nem félt újra igent mondani Révész Attilának?
– Sokan mondták nekem, hogy semmiképpen nem dolgoznának ott, ahol Révész úr a főnök. Én ezt másképp látom. A mi együttműködésünk mindig is korrektül működött, ez most sincs másképpen. Megkértem, hogy ne üljön mellém a padra, elfogadta. Mindent megbeszélek vele, de ez teljesen normális. 

Eddig én voltam az egyetlen olyan kisvárdai edző, aki egy bajnokságban 33 mérkőzésen ülhetett a kispadon, azaz kitöltötte itt az idejét.

Ez is megmutat valamit kettőnk viszonyáról. 2021 nyarán Révész Attila úgy döntött, hogy a portugál vonalat akarja erősíteni, így került ide Szegedről João Janeiro. Ezt a döntését én akkor elfogadtam. Nem vesztem vele össze, miért is tettem volna. 

George Hemingway, aki mindig korrekt volt Supka Attilával - Fotó: Mirkó István

Az én életemben akadt ehhez hasonló eset, amikor 2012 nyarán a Honvédtól, amely negyedik lett a bajnokságban, elmentem Pécsre. Ott azonban más volt a szituáció. A klubmenedzser, Fabio Cordella számomra elviselhetetlen ember volt, miatta távoztam. Szegény Hemingway úr mindig arra ösztökélt, hogy ebédeljek Cordellával, így megláthatom, milyen remek szakember ő. Erre mondtam azt, hogy köszönöm, de akkor inkább nem eszem. Az élet annyiban engem igazolt, hogy amikor harmadszor is a Honvéd edzője lettem, Hemingway elismerte, hogy a kókler olasszal szemben nekem volt igazam. Visszatérve Kisvárdára: én már 2024 óta az itteni akadémián dolgoztam, nem volt ismeretlen a közeg. Amikor Révész Attila arra kért, vegyem át a felnőtteket, nem sokat gondolkodtam. Kaptam egy NB I-ben nyolcadik helyezett csapatot, öt elmenő játékossal. Megint össze kell rakni egy csapatot, hogy eredményes legyen. Ez a feladat. Pedig én már tényleg nem akartam NB I-es vezető edző lenni. 

– Nyűg?
– Igen, mert ebben a világban bármi probléma történik, azonnal az edzőt veszik elő. Nézze meg, mi zajlik a magyar futballban. Ebből a szempontból Révész Attila Kisvárdán az állandóságot jelenti. Nekem ez, pontosabban az ő személye tényleg nyugalmat ad. 

– Ha most odajönne önhöz egy szülő és azt kérdezné, érdemes-e a saját kisgyerekét az élsport, pontosabban a magyar labdarúgás, a profi futball szolgálatába állítania, mit felelne neki?
– A kisgyerekek esetében sok minden a szülőn múlik. Ha nekem lenne két kisgyerekem, akkor nehéz döntés előtt állnék. Két lányom van, mind a ketten kosárlabdáztak. Az idősebb lányom egy idő után belefásult, majd megunta, belefásult és otthagyta az egészet. A húga ugyanígy tett, elment inkább vívni. Tehát, ha a gyerekek nem akarják, akkor a szülők ne erőltessék saját vágyaiknak a megvalósítását.

– Ebben a kisvárosban, itt a keleti végeken hogyan látta a magyar gyerekek elhivatottságát a labdarúgás iránt?
– A magyar gyerekek könnyen megadják magukat. Kisvárdán azért speciális a helyzet, mert az itteni akadémián a gyerekek háromnegyed része Ukrajnából érkezett. A magyar gyerekek nem kemények, nem határozottak, az ukránok igen. Konfliktushelyzetben a magyar elmenekül, nem harcol a helyéért. 

Az ukránok sokkal jobban összefognak, amit nekem, akadémiai edzőnek fájdalmas volt látni. Erre jöttek a magyar szülők, akik számom kérték, hogy miért kell az ukránoknak itt lenniük.

Miközben ezek a szerencsétlen gyerekek azért kerültek ide, mert az országukban háború dúl, nekik Kisvárda az életben maradást jelentette. A magyar gyerek nem harcol meg a saját helyéért, feladja és elmegy. A magyar szülő pedig nem azt nézi, hogy mit kellene tennie, hanem az ukránokat és bennünket szid. 

– 104 meccset rendeztek meg az idei labdarúgó-világbajnokságon. Ebből hányat nézett végig?
– Egyet. A bronzmérkőzést, a francia-angol találkozót.

– Telitalálat. Tíz gól, gálafoci, mi kell még?
– Jó, ebben szerencsém is volt. Ki gondolta volna azt, hogy 6-4 lesz a vége? Az angoloknak drukkoltam a világbajnokságon. Az érdekelt, hogy az argentinok ellen elvesztett elődöntőt követően képesek-e felállni? Egy olyan elvesztett elődöntő után, amit az angoloknak kellett volna megnyerniük.

– Jó, de mégis mi volt az oka annak, hogy a másik 103 vb-mérkőzésbe csak belenézett?
– Nem érdekelt. 

– Ez megdöbbent kicsit.
– Engem az döbbentett meg, hogy korábban, 1990-ben, 1994-ben, de még 1998-ban sem fordult volna elő, hogy ne nézzek meg minden meccset a világbajnokságon. Mára eljutottunk oda, hogy a mesterségesen felhígított, 48 csapatot számláló mezőnyben a vb nagy része, főleg az eleje teljesen érdektelenné vált.

– Álljunk meg egy szóra! Azért volt ott egy csomó érdekesség. Kongó. Zöld-foki-szigetek.
– Jól mondja. Érdekesség. Nem több.

– Hamarosan kiderül, hogy 64 csapattal rendezik-e meg a következő világbajnokságot.
– Remek hír. Ha ezt meglépik, nagyon rosszat tesznek a sportággal. Üzletileg biztosan remek húzás lesz, de ennek hadd ne kelljen örvendeznem. 

– A XXI. század nemzetközi labdarúgása, a futballból teljesen eltűnő szórakoztatás hogyan hat önre?
– Vitatkozom, rengeteg szórakoztató faktor akad. Ott a hidratációs szünet. Nem is egy, kettő. A sok tévéreklám. Ezek mind remekül szórakoztatnak, nem? A viccet félretéve, nagyon rossz irányba megy el ez a sztori. 

A pénz mindent kiöl a futballból. A sztárok hullafáradtak. A nézők a lelátón unatkoznak, miután horribilis összeget hagytak ott a jegypénztárakban. Mit kapnak ezért? Futballcsalást.

Nézze meg az argentin csapat döntőben nyújtott játékát. Ez a folyamat szinte visszafordíthatatlan. Csak akkor lenne esély a jelenlegi trendek megváltoztatására, ha teljesen új vezetés venné át az irányítást a FIFA-ban.

– Hiányzott Magyarország erről a vb-ről?
– A szívem azt mondja, hogy igen, ha megnézzük, hogyan buktunk el, akkor meg azt felelem, hogy nem. Mondjuk nem ez volt az első eset, mert 1986 óta egyszer sem jártunk vb-n. A 2022-es világbajnokságra zajló selejtezőkben kétszer kikaptunk Albániától. Nálunk annak a bukásnak sem lett semmilyen következménye, meg annak sem, hogy az írek elvertek bennünket tavaly ősszel. Máshol egy-egy ilyen kudarc földindulást okoz, nézze meg az olaszokat. Az ír meccs elvesztése azért fájt, mert abban a szituációban mind a játékosoknak, mind a szövetségi kapitánynak sokkal rutinosabbnak kellett volna lennie. 

Marco Rossi és a magyar válogatott is hibázott az írek elleni vb-selejtezőn - Fotó: Mirkó István

A védekezést rosszul szerveztük meg, a labdát ki kellett volna rúgni a stadionból, nem felívelni, hogy az írek visszatámadhassanak. Vagy leviszem a labdát a szögletzászlóhoz és ott várom, hogy rúgjanak fel. Egyik sem történt meg. 

Most meg itt állunk és várjuk az újabb csodát. Tételezzük fel, hogy negyedszer is kijutunk az Európa-bajnokságra. Az lenne a csoda? Nem tudom.

Azért senki se feledje el, hogy a három Eb-részvételünket az UEFA létszámemelésének is köszönhettük. Azokat a magyar edzőket, akik korábban betöltötték a szövetségi kapitányi posztot, mindenki csak ütötte-vágta az elbukott kvalifikációs sorozatok miatt, holott akkor nem 24 csapat vett részt az Eb-n. 

– Kilenc évvel ezelőtt egyszer már megkérdeztem, hogy mennyire bántja a magyar edzők beskatulyázása. Akkor elég markáns véleményt fogalmazott meg. Az elmúlt években változott önben valami ezzel kapcsolatban?
– Nem. Mi, magyarok nem csak az életben, de a futballban is lenézzük egymást. Nem fogunk össze, azt nézzük, hol tudunk egymásnak betartani. Mi az UEFA-képzésen ugyanazt tanuljuk, mint a külföldiek. Csak a magyar klubok működése teljesen más elveken alapul, mint mondjuk egy osztrák. Szándékosan nem a topligás klubokat említem, semmi értelme nem lenne ennek.

– Volt olyan pillanat, amikor feltette magának a kérdést, hogy én, Supka Attila miben hibáztam?
– Igen. Biztosan sok mindent elrontottam. Ha nem így lett volna, akkor nem biztos, hogy Kisvárdán beszélgetünk. Hibáztam abban, amikor 2006-ban megsértődtem, és otthagytam a Debrecent. Ez volt az a nyár, amikor a macedón bajnok FK Rabotnicski 5-2-es összesítéssel vágott ki minket a Bajnokok Ligája selejtezőjéből. Lemondtam, pedig a játékosok és a kollégák is kérleltek, hogy ne tegyem. 

Jött a cseh Miroslav Beranek és röhögve nyerte meg az újabb bajnokságot, amit én is megnyerhettem volna. Fiatal voltam és tombolt bennem az önérzet. Szima Gábor tulajdonos mondott egy csúnyát a magyar edzőkre, miközben eladta a kulcsjátékosokat.

Ez annyira megviselt, hogy nem lehetett maradásom. Ma már másképp döntenék. Mint ahogyan akkor sem döntöttem jól, amikor a Honvédnál a már emlegetett kókler olasz menedzser, Fabio Cordella miatt távoztam.

– Látja, mégis el kellett volna mennie ebédelni a taljánnal.
– Az időt nem lehet visszaforgatni. Valóban, a megalkuvás, a menekülés nem a legjobb döntés. Ha ott maradok Kispesten, bebizonyítom, hogy az olasz mekkora csaló. El kell jutni abba a korba, amikor ezek a történetek letisztulnak, úgy látszik, most értem el ebbe az életszakaszba. 

– Élvonalbeli edzőként a Kisvárda az utolsó dobása?
– Eredményfüggő. Meglátjuk, hogy jövünk ki ebből a bajnokságból. Ha a kérdés arra irányul, hogy van-e bennem más ambíció, akkor azt tudom mondani, hogy egyszer még belevágnék a Debrecennel vagy a Honvéddal a közös munkába.

– Annak ellenére, hogy edzőként a kép teljes?
– Igen. Mert jó lenne még egy utolsó nagy dobás. Ám nehogy félreértsen bárki is, ez nem ajánlkozás a részemről. Nekem most Kisvárdán van dolgom, azért munkálkodom, hogy ez a csapat minél jobban szerepeljen az NB I-ben. 

– Bajnokságot és Magyar Kupát is nyert, azaz klubszinten többször is a csúcsra jutott edzőként. Mégis, van önben azzal kapcsolatban hiányérzet, hogy a trénerek által két leginkább vágyott munkakörre soha nem kérték fel?
– Mi lehet ez a kettő? Jó, nem játszom a tudatlant, az egyik a Fradi-kispad, a másik a szövetségi kapitányság. Nincs bennem semmi hiányérzet, annak ellenére sem, hogy egyikhez sem voltam soha közel. 

A Ferencváros edzője nem akartam lenni. Miért? Még gyerekfutballistaként égett belém az, ahogy az akkori Fradi-utánpótlásedzők és az ott játszók a pályán viselkedtek.

Erre mondtam azt, hogy ez nem az én világom. Ami a szövetségi kapitányságot illeti, ott magyar edzőnek mostanság nem terem babér. A közvélemény sem fogadna el egy magyar trénert. Akkora ellenszenv van velünk szemben, amit nem lehet ellensúlyozni. Ezt nagyon sajnálom. Ezért is jó például Bognár Györgynek, aki nagy nyugalomban tud Pakson dolgozni. Vele szemben türelmesek a tulajdonosok. Szövetségi kapitány ő sem lett soha – gyanítom, nem is lesz. Mint ahogyan én sem. De ezzel nekem semmi problémám nincsen.